Klasszikus válogatás
Tóth Árpád:
BRONZSZOBOR A KÁVÉHÁZBAN
Szép bronzszobor, melléd ülök le,
Setét, busongó bronzszobor,
Ki illatos, lágy, könnyü ködbe,
Csendes sarokba rejtve jól,
Fakó tükröknél álmodol.
Jó néznem bús szemöldöködre.
Ma bántana a furcsa lárma,
S kinevetnének a fiúk.
Meleg csókok és tarka kártya
Ma, lásd, tudom, hogy mind hazug,
S egy csendes, otthoni zsalut
Verselnék meg, áldón, vigyázva.
Ma lovagolnék, künn, a ködbe,
Korhadt, döngő hidakon át,
Ma vizsgán, búsan, eltünődve
Szétszednék egy vén fuvolát,
Ma szép, szelíd mártirhalált
Halnék egy szent Eszméért, csöndbe...
Ma főmet szépen hátrahajtom
Setét emlődre, bronzszobor,
S rémlik, te is, fejemre hajlón
Szép, bús csodákról álmodol.
Tán arról épp, hogy ily komoly
S hervadt lesz holtan is az arcom...
Ady Endre:
A KÖNNYEK ASSZONYA
Bús arcát érzem
szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos
ujjnak
S véres szivemre
szomorún
A könnyek hullnak,
hullnak.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt
pusztít,
Itt, itt: az én
szivemben.
Bosszút itt áll az
életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak,
hullnak.
Nagy az én bűnöm.
Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek
szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak
Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak,
hullnak.
Kosztolányi Dezső:
Sakkoztunk egyszer
három nagydiákok
Sakkoztunk egyszer
három nagydiákok
vörös tűznél, szigorú
téli éjjel.
Az asztalon körző,
tusscsésze állott,
s latin könyvek,
kinyitva, szerteszéjjel.
Künn a fehér fák
vártak, félve, halkkal,
a szél alighogy néha
fölsohajtott,
s mi majszoltuk
fiatal-lágy ajakkal
az édes és bíbor
birsalma-sajtot,
melyben dió volt...
Még alig tíz éve,
s szemem kutat az
elborult határon,
megoldódott a
kedves-régi kéve,
a nagydiák már eltünt,
mind a három.
Az első az, aki e
verset írja,
a második, az Isten
tudja hol van,
s a harmadiknak púpos
már a sírja,
fejfája elvész a sötét
falombban.
Jaj, mit tudtuk, három
diák, az este,
hogy térden állva nézni
kell a szépet,
csak én látom a múlt
falára festve,
mi nem láttuk még akkor
ezt a képet.
Türelmetlen vér
nyargalt ereinkben,
szerettünk volna mindig
menni, menni,
mit is sejtettük, hogy
ez itt a minden,
és ami aztán jött, a
semmi, semmi.
Ha pitypang kelyhét
fújtuk, semmiség volt,
unottan vártuk az időt,
mely eljő,
hiába lángolt kelletőn
az égbolt,
csak ő kellett, a
koldusi jövendő,
mert azt hittük, az
élet, mint a tenger,
bejárhatatlan, nem lesz
soha vége,
előre néztünk nyugtalan
szemekkel,
mig lábunknál hevert a
csönd, a béke.
De én a tengerek végére
értem,
vitorlámat fordítom
újra vissza,
s most megpihen e régi,
téli éjben
szegény lelkem, a fáradt
nihilista.
0 megjegyzés