Párbeszéd

Két nagyszerű kortárs költő egymásra felelgető versei – ezt takarja nálunk a művészeti párbeszéd.
Bemutatkozásképpen két rendkívüli  embert hívtunk meg erre a különleges játékra, akik megdöbbentő könnyedséggel, hihetetlenül rövid idő alatt, csodás alkotásokat tettek elénk.
A két - egyébként csak név-, és stílusrokon - költő a felkéréskor találkozott egymással először, mégis szinte azonnal képesek voltak közösen alkotni!
Nagy Ilona képviseli a a hajlékony, kecses nőiességet, míg partnere, Nagy László az érzékeny férfi nézőpontját. Verseik végigkísérnek minket a négy évszakon, és e különös séta során velünk tarthatunk egy nem mindennapi keresésben is...

Kellemes olvasgatást kívánunk!



NAGY ILONA


NAGY LÁSZLÓ


Bután reméltem…


Ma fájt ez a mocskos téli este, 
hisz így fagytam össze, nélküled, 
a kabátomat vad szél tekerte 
és rideg volt minden épület.


A parkban károgtak mind a varjak, 
hóvihar tépkedte szárnyukat, 
én pedig nem tudtam merre tartsak, 
sehol egy fénysáv mely megmutat.


De gyapotfehérbe bújt a város 
és csilingeltek a jégcsapok, 
éreztem, valahol engem vársz most, 
csak nem leled merre, hol vagyok.


Egy achátfényű csillagra léptem, 
zenélve szusszant a gyenge hó, 
meghallod talán – bután reméltem -, 
de tudom, nem is volt hallható.




























Csöpp-harmatágyon…


Csöpp-harmatágyon ébred a pitypang, 
ibolyakék közt hízik a gyep, 
sóhajtva nézem - szerény e kis hang -, 
rozsdás tüskéken forrad a seb.


Tavaszom édes illatba kábul, 
gyöngyvirágfürtön csüng a harang, 
cinkfehér szirom-paplanja átnyúl’ 
a kockakövön, giling-galang.


Csended is átjön, szívembe szédül, 
pataktükrében fodroz a kék, 
aztán egy felhőn nyugatra készül, 
mint „sohasemvolt” régi mesék.


Lenyugvó napnak pírkoronáján 
elring a szikla, pilled a domb, 
aprócska virág bújik a hátán, 
egyetlen pipacs, a kis bolond…



Pillangólét…


Mézízű dinnye szunnyad a földön, 
izzadó légben szomjas a fű, 
szellő sem fordul a pihegő csöndön, 
záporért kiált, kell a nedű...


Gyengéden hajlik vízre egy nádszál,
áttetsző szárnyú szitakötők, 
vízipóktábor a hínáros gátnál, 
s tavirózsákból Nap-kikötők.


Barit-felhőkkel játszik az égbolt, 
víztükör arcuk hattyúfehér, 
parti sekélyben apró árnyékfolt,
- egyetlen képbe mind belefér.


Pillangóléte múlik a nyárnak, 
óarany búzát ring a mező… 
Két karod nélkül semmi se vár, csak
virágillatú nyártemető…























Ez volt az ősz…

Ma délben szép volt még a Zagyva,
tükörbe nézett rajt’ a Nap,
lágy ráncredők simultak rajta,
s csendben osont a híd alatt.


Partján a zöld még nyárinak tűnt,
pitypangmezőnek öltözött,
arany gyöngysorát ringta sok fűz,
s fény cikázott a fák között.


vadgalamb-szürke nyárfa törzsek,
alattuk millió levél,
halkan zörögtek, tűrve léptet,
s bizonygatták, az ősz még él.


A berberis narancsvörös lett,
naplángtól izzott minden ág,
holnap majd tegnapért ejt könnyet:
ez volt az őszöm. Ennyi hát?




Hiányozni fogok…


Tudod, ami nem volt, úgyis visszafáj majd
- ha elcsitulnak az értetlen nemek -,
öböl kell a dölyfös, duzzadó dagálynak,
hogy fodorrá nőjön... Hát kerestelek.


Arra, ahol a fák égperemre nyúlnak,
visszhangot sírnak a kietlen hegyek,
források apadnak és erednek újak
életsziklák között… Ott kerestelek.


Dideregve álltam jeges szélviharban
- ha erre fújna majd, el ne vétselek -,
ősznek avarában körömmel kapartam,
hogy nyomodra leljek… Úgy kerestelek.


Szomjazóan kies, kérges pusztaságról
felhőkkel, utakkal üzentem neked,
és teli torokkal ordítottam gátról,
hogy biztosra halljad… Még kerestelek.


Mára elfáradtam. Szélmalomharc-szándék. 
Lehet, azt sem tudnám, hogy szeresselek. 
Talán keresel most, vagy valahol vársz még… 
Hiányozni fogok… Nem kerestelek.













Szívemre olvad


A tó jegén hócsipkés ékszerek,
didergés kószál a fák között.
Dérlepte estéli holdfény zizeg,
nélküled zord télbe öltözök.


A kéményen vacogó füst oson,
jégcsapok tüskéi fénylenek,
árnyképet melegít a hófalon,
ahogy a napsugár ténfereg.


Most parkunk is vattába öltözött,
az ösvényre hulló fénypecsét,
térdet hajt a magányos est előtt,
lábnyomok tapossák végzetét.


Padunkra ráfagyott emlékezés
bennem még tél-halkan énekel.
Az est sálamba kapaszkodik, és
szívemre olvad egy hópehely.





Tavaszremélő


Pipacsoktól vértelen mezőkön,
lassú álmodás matat a fű között.
Megváltásért - ha ragyogva eljön -,
a hajnal friss szelekbe öltözött.


Kifésülte kóc haját a felhő,
mellényére fodros fényeket tűzött.
Fagybélésű, viseltes felöltő,
még ott himbált a kelő nap mögött.


Zajtalan ölelkezik a nádas,
egy apró rügy már szemez épp a csönddel.
Reménykedőn, mint egy ifjú házas,
mikor szárnyalón jövőbe lépdel.


A tó fényes tükörré varázslott,
kifestheti majd a tavasz szép szemét.
Nélküled szívemben az sem látszott,
bársony-kék vitorlát húzott fel az ég.




















A nyár szeretője


Voltam szeretője a röpke nyárnak,
nem vetettem árnyékot semmire.
Egemen a felhők tornyosulva állnak,
az ősznek már nem lettem senkije.


Mikor a fény lassan erdőkre térdelt,
és parádés-zöldet imádkozott,
az ösvény alattam halottra dermed,
és fénytelenné lettek szűz gyöngysorok.


Fakóvá váltak szeretkező szavak,
hideggé lettek forró ölelések.
Igaztalanná a nyári igazak,
belém vájtak mint villanó kések.


Felöltöttem az elárvult világot,
nyarunkat vérző csokorba szedtem.
Az elhervadó, reménytelen álmot
nyármeleg tenyeredben feledtem.




Őszi köd


Aprókat tüsszent a köd a házfalon,
s a hold tegnapi felhőket terel.
Fekete szárnyát a varjú-éj kibontja
amott csak pár ijedt csillag figyel.


A sötétség ráncain csend-ima toporog,
apró gyöngyöket sóhajt a tejszagú pára.
A lámpák gyomra fény nélkül korog,
s az éjszaka kapuja sarkig kitárva.


A fák törzsén csorog, mint a bánat,
gubancos szőrű, kóbor ebek vonyítanak.
Némaság tapossa a vedlett levél-ruhákat,
az ágak, bűntelen-vezeklőn földre hajlanak.


Dalt kéne’ kötni ködfonálból neked,
ne fázzon benned volt önmagam.
A hold is, ködbe harapva fényleni feled,
csillag-szemembe karcol csapzott hajam.


Hallgattalak


Hallgattalak szép lélek-nyitottan, 
míg sötétje gomolygott az estnek.
Már minden kín-kínomat kidobtam,
mint akik új kínokat keresnek.


Reméltelek bársonyos reménnyel,
ahogy a pára is napot remél.
Tágra nyíló, fürkésző szemekkel
néztem csak ahogy két szemed beszél.


Kerestelek százszor elveszetten,
megfáradva botló utak között.
Lélegzetet is csak néha vettem,
ha varázsod szoros gúzsba kötött.


Szerettelek hangos dobbanással,
ahogy erdőkben járnak vad paták.
Illatként öleltelek a nyárral,
mint rügyeit a száradó faág.


Láttalak. Már csak befelé nézek,
hallgatva azt, mi neszez odabent.
Remélőn keresve mi volt vétek, 
a bűntelenség vajon mit jelent.








Megosztás:

0 megjegyzés