Lir Morlan: Földön járó angyalok



Az emberek olykor találkoznak az angyalokkal.
Nem is tudják, hogy mi történik velük, nem nagy dolgok ezek, nem mindent megváltoztató pillanatok, és nem is világmegváltó döntések. Apró,emberi, és érzelmes momentumok. Olykor észre sem vesszük őket. Olykor csak azt érezzük, szükségünk volt erre a csodára, és olykor… olykor nem tudjuk hová tenni.
Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy háromszor is alkalmam adódott rá, hogy földön járó angyalt láthassak.
Az első alkalom még kislány koromhoz kapcsolódik. Alig voltam több négy évesnél, az emlék mégis úgy él bennem, épp úgy látom minden részletét, mintha tegnap lett volna. Az óta egy hosszú élet lepergett, és mégis, érzem a tavaszi virágok illatát, és ha lehunyom a szemem, látom magam előtt a park szökőkútját, ahogy a víz gyöngyei megtörték a fényt, szivárványpermetet festve a langymeleg, illatos légbe. Szerettem itt játszani, nem csak akkor, hanem évekig ez után is.
Tavasz volt, virágzó, üde, friss tavasz, és édesanyámmal szokásunk volt, hogy a délelőttöt a parkban töltöttük. Odafelé vettünk egy friss, meleg croissant-t a sarkon, a péknél, majd átsétáltunk a lombos fák enyhet adó árnyékába. Míg én játszottam, ő a padon ült, és olvasott, és én biztonságosan felfedezhettem minden bokrot, minden fűszálat, és minden kő alatt rejtező bogarat. Ahogy visszaemlékszem rá, életem egyik legszebb, és legmeghittebb időszaka volt.
De az a nap különbözött a korábbiaktól. Akkor még nem tudtam, nem is tudhattam, hisz anyám gondosan titkolta, amit ő már tudott, hogy hamarosan megváltozik minden. Így visszagondolva aznap tudhatta meg, hogy apám halálos beteg, amit nem gyógyíthatnak meg az orvosok, és hamarosan magunkra hagy minket. Azt hiszem, sírt is, de úgy, hogy én ezt ne vegyem észre. Ostoba kölyök voltam, akit lefoglalt a játék, és fél pillanatonként rohantam oda hozzá.
- Anya, ez milyen virág? Anya, lehet ilyen a kertben? Anya, milyen virág? Milyen növény? Anya, ez búza? Ez milyen fa? Tetszik ez a levél? Akarok egy ilyen fát, lehet?
Anyám, aki máskor szinte testvérként vett részt a játékban, ezúttal nem felelt. Csak nézett rám, kétségbeesetten, és nem értettem, mi történik. Szajkóztam a kérdéseimet, mintha csupán azon múlna a válasz, hogy milyen sokszor teszem fel őket, míg ő remegő hangjával, és előbukkanó könnyeivel küzdött.
Ekkor történt. Egy hölgy lépett a pad mellé, és szó nélkül egy kendőt nyújtott felé. Ragyogóan fehér selyem zsebkendő volt, egy hímzett „A” betűvel az egyik sarkában.
- Anya… milyen virág ez? Szerinted szeretik a katicák?
A hölgy felém fordult, és rám mosolygott. A kezét a fejemre tette, és megsimogatta a hajam.
- Milyen szép kislány vagy. Az a virág a fehér csillagvirág. Még sok más néven is ismerik, vannak, akik Betlehem Csillagának hívják. Gyönyörű, igaz?
Fehér csipkés napernyője árnyékba vonta a felső testét, elrejtve a délelőtti nap elől, mely hátulról tűzött, és ahogy felnéztem rá, nem láttam semmi mást, csak az alakját, és olyasféle glóriát, mint a képeken a szenteké.
Betlehem csillaga… annyira megfogott az elnevezés, hogy egész délelőtt csendben ülve játszottam a pad mellett a virágokkal, ezer, és ezer mesét találva ki róla. Anyám mielőtt bármit mondhatott volna, az idegen nő odébb sétált, és már nem maradt idő visszaadni a keszkenőjét. Otthon a szennyesbe került, aztán valamilyen módon hozzám, és nem tudom megmondani miért, de valahogy nagy becsben tartottam. Később, amikor a kisasszonyok iskolájába írattak, magammal vittem, és bár néhányszor megkérdezték, miért van „A” betű hímezve a kendőbe, sosem meséltem el az igazat. De élénken élt bennem az a találkozás, és nem igazán tudtam volna okát adni ennek.
Akkor még csupán egy kellemes, szép emléknek tartottam, és úgy gondoltam, hogy csakis a hangulat ereje miatt emlékszem rá ilyen erősen.
Sok idő telt el, ifjú lány voltam,és boldog.  Éppen csak kikerültem az iskolából, és volt egy fiatalember, aki rettentően tetszett nekem. Hónapok hosszú heteinek minden percét azzal töltöttem, hogy ábrándoztam,  álmodoztam, első csókról, lánykérésről, közös életről, arról, hogy gyermekünkkel a karomon várom haza a munkából… épp, ahogy bármelyik lány tette volna a helyemben.
De azon a napon mindez semmivé lett.
Megtudtam, hogy a fiatalember a barátnőmet hívta meg a táncmulatságra… Bele akartam halni.
Ahogy voltam kirohantam a házból, mit sem törődve vele, hogy hosszú fehér szoknyám magába szívja az előző esti eső sarát, vagy, hogy hajam csapzottan, és illetlenül lobog utánam… csak rohantam, míg el nem fáradtam, és jócskán messzire kerültem a házunktól.  Az út menti cserjésben virágok nyíltak, és némelyik szirmán, levelén még ott csillogott a harmat, mely magába gyűjtve megsokszorozta a késő délelőtti napfényt… de mindebből semmit sem láttam. Hulló könnyeimen át alig láttam az utat, és néha meg-megbicsaklott a bokám, mert nem vettem észre a göröngyöket az elmosódó tájban, melyek a talpam alá kerültek gonoszul.
Biztos voltam benne, hogy vége a világnak, az álmaimnak, és én soha, de soha többé nem leszek szerelmes, senkit nem szeretek majd „így”…
- Ezt neked szeretném adni.
Egy gyermek állt előttem. Alig lehetett több öt évesnél, sötétszőke fürtjei édesen fogták körül az arcát. Fehér ruhája szinte makulátlan volt, kicsi kezében egy apró, fehér virágot nyújtott felém. Rám mosolygott, és tiszta kék tekintete mintha egy csapásra a szívemig hatolt volna.
- Köszönöm – válaszoltam döbbenten, és a nélkül vettem el tőle a vadvirágot, ha meg akartam volna mozdulni.
Tovább indult, én pedig álltam, nézve az apró, fehér, hatszirmú csillagocskát az ujjaim közt.
„Milyen gyönyörű” villant belém „gyönyörű kisfiú. Ha fiam lesz, remélem éppen ilyen lesz, mint ő”. Utána fordultam, de nem láttam sehol. A hosszú, egyenes út teljesen üres volt.
Egy barátnőm, akit rendkívül vallásosan neveltek sokat mesélt az angyalokról. Ezután akárhányszor említette őket, mindig a fehér ruhás kisfiú képe jelent meg előttem, ahogy rám nézett, elmosolyodott, és ezzel a mosollyal felszárította a könnyeimet.
Aznap könnyű szívvel érkeztem haza, és annyi energiával telten, hogy magam sem hittem. Egyedül mentem el a táncmulatságba, de nem egyedül indultam haza. A fiatalember, akivel végigtáncoltam az estét, később megkérte a kezem, és én igent mondtam.
Évek teltek el, boldog elégedettségben.
Egy napon éppen hazafelé tartottam, és leültem egy kisebb tér egyik padjára. Férjem születésnapi ünnepségének előkészületeivel voltam elfoglalva, ilyenkor mindig az egész család nálunk ünnepelt, és a harminc fős társaság igen komoly, és fárasztó előkészületeket igényelt.
Nem messze tőlem egy fiatal nő ült, karján síró csecsemőjével. A gyermek engesztelhetetlenül üvöltött, és az emberek félrehúzódtak tőlük, rosszalló pillantásokat vetve az ifjú asszonyra. A nő idegesen nézelődött egy épület irányába, valószínűleg várt valakit. A kicsi keservesen sírt, és bár anyja mindent megpróbált, hogy elhallgattassa, a vállára, majd a karjára vette, ringatta,  ölelgette, csókolgatta, becézgette, simogatta, a gyermek valamiért nem hagyta abba a hangos üvöltést. Az anya szeméből kövér könnycseppek gördültek ki, ahogy kétségbeesetten nézte a vörös fejjel zokogó apró kis jószágot, aki képtelen volt érthetővé tenni fájdalmát.
Tudtam, mit érezhet most, magam is álltam így első gyermekem mellett, teljes kétségbeeséssel, értetlenül, megkérdőjelezve saját anyaságomat. Éppen azon voltam, hogy talán odalépek, és pár vigasztaló szót szólok hozzá, amikor valaki más megtette ezt helyettem.
Egy középkorú asszony volt, a kora őszi, még zöld lombú fák árnyékában összezárta csipkés napernyőjét, és megállt a pad mellett.
- Ne aggódjon! – mondta halkan, és szelíden, mégis minden szavát hallottam – Az ilyesmi minden babánál megesik. A következőnél már észre sem veszi.
A nő felpillantott rá, de nem tudott válaszolni, csupán gyermekét rázogatta, és újra félénken, lopva körülpillantott, hány ember nyugalmát zavarják menthetetlenül.
Az idegen mosolyogva tette a kezét a kicsi fejére.
- Milyen gyönyörű gyermek – mondta lágyan, és ha nem látom, el sem hiszem, ahogy végigsimított a csecsemő arcán, az egyszerre elhallgatott. – Biztos vagyok benne, hogy ha felnő, nagyon büszke lesz rá.
Az anya megrökönyödve nézett, és válláról leengedte a kicsit, karjára véve. A baba lehunyta a szemét, és egyetlen ásítással mély álomba szenderült.
- Tudja, mifelénk azt mondják, ha egy kisgyermek alszik, az angyalok mosolyognak. Nézzen rá… hát nem tökéletesek ilyenkor?
Az anya lepillantott a karján alvó kisbabájára, és egy hosszú, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, amit a rajongó szeretet mosolya követett.
Hihetetlen volt az a néhány másodpercnyi, apró, hétköznapi csoda, melynek a tanúja lehettem. Az idegen nem tett semmit, mégis tökéletes idillbe fordította a kétségbeesést. Elköszönt és elindult, és bár  szilárd elhatározásom volt, hogy utána megyek, és megszólítom, mégsem tudtam mozdulni sem. A tér szélén kinyitotta napernyőjét, és egy pillanatra visszanézett az ifjú anya, alvó gyermeke, és esküdni mertem volna, hogy felém… majd elindult, és néhány pillanattal később elnyelte a város.
Úgy ültem ott, magamba roskadva, mintha valami lesújtó hírt kaptam volna, pedig a szívem tele volt az élet szeretetével, és valami magasztos érzéssel, melyet megfogalmazni képtelen vagyok. Ez az asszony, ez az idegen nő valamiért gyermekkorom angyalát idézte, azt, aki a parkban elárulta nekem a csillagvirág nevét, és akinek kendőjét az óta is magamnál hordtam.
Létezhet ilyesmi?
Az óta a nap óta egyre bizonyosabban érzem, hogy az angyalok köztünk járnak.
Talán egy ránk mosolygó kisfiú képében az úton, egy jó szót szóló idegen, vagy egy segítőkész járókelő személyében… esetleg még sokkal közelebb. Apróságokban segítenek, apró, pillanatnyi nehézségeken, nem hagyva, hogy a kétségbeesés magával ragadjon minket.
Az óta felnőtt mindkét gyermekem, és a legidősebb unokám a hét végén férjhez megy. Még volt egy alkalom, amikor azt hiszem, ismét angyalt láttam, egy keménykalapos úr személyében, de lehet, hogy ez már csak egy idős, szenilis, álmodozó vénasszony képzelgése. Szeretném hinni, hogy e csodákkal telt világban igenis vannak dolgok, melyek túlmutatnak rajtunk. És az apró csodák összessége adja a legnagyobb csodát, a világunkat, és benne az életet.
Most azonban befejezem.
A kávézó teraszán, ahol ülök, két asztallal arrébb ül egy fiatal leány. Már jó ideje aggódva lesi a szemközti katedrális nagy óráját, és minden pillanattal egyre elkeseredettebbé válik. Úgy látom már le is gördült egy könnycsepp az arcán.


Azt hiszem, szüksége lenne egy zsebkendőre…



Megosztás:

0 megjegyzés