Ami eget és földet összeköti...
Az
egyik legszebb érzésnek tartott szerelmet sokféleképpen megénekelték már–
tulajdonképpen annyiféleképpen, ahány versíró foglalkozott vele. Legtöbbjük
mégis vagy a természet képeibe ágyazta érzéseit, más a kedves küllemét
dicsérte, de az is előfordult, hogy az égiséget és a lelket helyezte előtérbe.
Akár földi, akár égi ez az érzés, elévülhetetlen téma a költészetben, így a
kortárs szerzők nagy részét is megihlette már ilyen-olyan formában. Akár plátói
vágyakozás, akár beteljesült az ábránd tárgya,
maga a szerelem, mindenképpen méltó arra, hogy helyet kapjon a jelen
művészetének igen gazdag vásznán.
Mészáros László: Egyperces vers Nittának
Fa voltam, vérző madárka elé taszított zúg,
hol a köröskörül kétes határok csöndje búg.
Nincs már öklöm, sem hangom, sem karom,
csak szertefolyt árnyékom ragyog az avaron.
Sebezhetetlen erdő lettem, melyen az oly hamar
haldokló levélzet végül a tulajdon ágaiba mar.
Vasas Marianna: A mindig-szempár
Én
láttam a legelső, hulló törékeny cseppet,
melyben
ragyogott még remény: esővé eredhet.
Eretnek-szelek
fújták el a felhőt,
s
láttam benne kedves arcát: láttam Őt.
Láttam
hangokat, ahogy színezték a csöndet,
láttam
ezer metsző szenvedést: láttam őket.
Láttam,
miként lesz egy kis élőlény halhatatlan;
mikor
a semmi tükrébe néztem: láttam magam.
Láttam
hazugokat, amint sebszeműket hitegetnek,
kik
ezerszer csalódtak már másban: láttalak titeket.
Láttam
fodrozódni a lég kötelén felhő-inget:
láttam
előre ott, fent: az ég karol majd át minket.
Láttam
könnytelen bánatot, bánattalan könnyet,
láttam,
ahogy egy szerényerős érzés örök lett.
Láttam
dermedt tekintetet, mily fájón éget,
nem
láttalak még, de mindig őrizlek Téged.
Sylvester Anita:
Szerelmem
Pethő N. Gábornak
Letérdepel bennem a fájdalom,
gomolyog a füst fehérje, táncol,
pézsmás illatfelhő magába von,
szemeim mélyén arcodat látom.
Tudom, nem múlik semmi, mi örök,
hű vagyok hozzá, mint önmagamhoz,
szerelmünk felett pálcát nem török,
érte az életem odaadom.
Mint két fél, mi csak együtt lesz egész,
mert hozhatnak akármit a napok,
kezem kezedbe téve maradok.
Most hallgatásba merül a remény,
kék szárnyán boldogság fénye ragyog,
míg csendben dalolnak az angyalok.
gomolyog a füst fehérje, táncol,
pézsmás illatfelhő magába von,
szemeim mélyén arcodat látom.
Tudom, nem múlik semmi, mi örök,
hű vagyok hozzá, mint önmagamhoz,
szerelmünk felett pálcát nem török,
érte az életem odaadom.
Mint két fél, mi csak együtt lesz egész,
mert hozhatnak akármit a napok,
kezem kezedbe téve maradok.
Most hallgatásba merül a remény,
kék szárnyán boldogság fénye ragyog,
míg csendben dalolnak az angyalok.
Marthi Anna: Hajolj
közelebb
Hajolj közelebb onnan a messzeségből.
Mint a
plátóiság ismeretlenje, belénk űrt
cseppent,
mindegy melyik író tolla voltál.
Maszkod
fehér gipsze foszló emlékszövet
homokórák
ikerlángú derekán. Porszeme
egyenként
foszt meg és tölt be veled.
Míg csak
elmaszált könnyet rejtene felszín,
bizalom
feslik a bőrön; szívnek kulcskoldusát
zörgeti
csontja, tesztje fájó húsra vetkőztet.
Útjainkon
láthatatlan-e mindkettő? De epedő
és
tiszta a tudat. Elmegy mellette az elmeGY.
Balogh Bea:
Holdcsillám
Éj párnáján izzik holnapok lángja,
felettünk hunyorgó csillagmiriád,
komótos holdfény magasból suttogva
égben fogant áldást hullajt reánk.
Cirógató selyme belengi lényed,
vigyázó szavait vánkosodra festi,
keserédes lélek álmai hozója,
kristály tornácáról a Földet füröszti.
Aprócska zugokban fürkész arccal sétál,
nehéz évek útján zajtalanul jár;
szférák ködébe tűnt utópia rabja,
acélkékje csillog, míg világ a világ.
0 megjegyzés