A múlt húrjain



A tél hosszúra nyúló estéi mindig is a történetmesélés idejének számítottak. Ekkor megelevenedett a múlt, szárnyra kélt a fantázia, és a régi korok embereinek lelkét a meseszövés varázslata melengette meg.
A mai napon ennek a szellemét idéztük meg, balladaköltő nagyjaink segítségével.



Arany János
Éjféli párbaj


Bende vitéz lakodalmát lakja,
Hetekig tart... ma van első napja:
Szól a zene, tárogató, rézkürt,
Pörög a tánc, mint az orsó;
Bende kiált: "Ez utolsó!
Száraz ajkam eper-ajkat
Szedegetni készűl."

Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
Elvezeti, hol olyat szakasszon;
Néma, sötét már az egész kastély -
S ím, lovag áll ágyok előtt,
Talpig acél - ismeri őt:
Sápadt arcra kék lángot vet
A felütött rostély.

"Jöttem veled újra víni, Bende!
Én valék a diadalmas, nem te:
Kezdjük elől, csúnya volt a játék;
Haha! páncélt a nyakadba!
Most ne remélj szolga-hadba';
Kezdjük elől! - e leányért
Sok viadal vár még!"

Kél a vitéz: "Nosza kardot, vértet!"
"Hova édes?" - "Víni, arám, érted!"
S hallik, amint össze-összevágnak,
Odaát a fegyverházban
Harcrobaj is: csengő paizs,
Tompa nyögés, erőlködés,
           Dobogása lábnak.


Kép forrása

Szép menyasszony szemét le se zárja,
Szörnyűködik, hova lett a párja;
Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,
Férje urát fölkeresi,
Hajnalig ott sírva lesi:
"Ez is olyan, mint a másik...
Mint valami holttest!"

Bende vitéz lakodalmát lakja,
Vagyon immár a második napja,
Szól a zene - borba fuladt e nap,
Bende úrnak veszett kedve,
Táncol, iszik erőltetve;
Szép menyasszony nekiborzad:
"Ha ma is, mint tennap!..."

Este hamar az urok föld-részeg,
Ágyba vivék a szolga-vitézek;
Szép menyasszony vele menni reszket:
 De hogy titkán ki ne adjon
- Hová legyen? hol maradjon? -
Lenyugoszik, s külön ágyban
Hányja a keresztet.

Bende riad...s mint a halál, józan:
Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
"Hah! Robogány..." s nem akarna menni. -
"Szeretőm elcsábítója,
Gyere, víjjunk! üt az óra;
Míg le nem győzsz, tiltva neked
Mellette pihenni."

Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;
Bende halott, mire meghajnallik,
Nagynehezen, délfele ha ébred,
Mikor immár gyűl a vendég;
Fölkeresik a leventék:
"Hol vagy uram? mind az egész
Nép vár az ebédre."

Bende vitéz lakodalmát lakja,
Legszomorúbb a harmadik napja;
Szól a zene, öblöget a rézkürt:
Hanem a tánc csak úgy lézeng,
Vendégnek a java szétment:
"Vérbe' fogant nász sose volt
Isten átka nélkül!"

Nos, az új párt rokoni, - egy püspök
Előveszi, hogy mi esett köztök:
Bende konok, - a menyasszony gyászba,
Teste remeg, mint a harmat,
Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-
Ha lefekszik, küldjenek őrt
A fegyveres házba.

Mene oda nagy erős őrízet.-
Bende kacag: "Meglopom a mézet!"
Siet is be kakas-elő-szóra:
Mikor ágyasházát nyitja,
Másodikat kukoritja,
Fönn pedig, a kastély tornyán,
Éjfélt ver az óra.

"Bende lovag! ez az utolsó nap,
Lakodalmad félbeszakad holnap;
Víni ma még!... ölj meg igazábban;
Mert ha nem ölsz, én megöllek,
Lelkedet ám, én mint lélek;
Az a hűtlen hadd sirassa
Bűnét e világban!"

Bende vitéz, szemei szikrázva,
Rohan ismét a fegyveres házba.
Rettenetes, amit lát az őrség:
Urok őrjöng... kivont karddal
Levegőbe szúr és vagdal;
Közülök is hármat leölt
Míg lebirák, győzék.

Földalatti kamarába', láncon,
Bende üvölt, viaskodik, táncol;
Szép menyasszony sem eladó többé
"Elsőt én nem érdemeltem,
A második engemet nem:
Püspök atyám, vígy el Urunk
Jegyesei közzé!"



Edgar Allan Poe
Nászballada


Ujjamra húzva a gyűrű,
hajamba fűzve a csokrok,
kösöntyüm drága művű,
ruháim selyme sűrű -
hogy is ne volnék boldog?

S az uram boldog velem együtt...
De hogy első esküje szólott,
kebelem titkon belerendült;
halotti harang szava csendült,
s fülembe a holt szava zendült,
ki a síkon a harcokon eltünt -
s immáron örökre boldog.

De uram folytatta becézve
és szórta szememre a csókot...
Pilláimat álom igézte,
röpitett el a síri vidékre
s a holt D'Elormi-t idézve,
neki suttogtam megigézve:
"Ó, most vagyok igazán boldog!"

Elszálltak a szavak, a röpkék,
de az eskü örökre szólott,
s ha százszor is esküt törnék,
s habár a szivem beletörnék,
már ujjamon itt az emlék,
és hirdeti, hogy ki a boldog -
itt csillog-villog az emlék -

Ki mondja, hogy nem vagyok boldog?
Csak ébrednék valahára!
Azóta is alva bolyongok.
Jaj, én a szerelmes mátka,
megreszketek alva-járva,
hogy hátha, hátha, hátha
a boldogult lelke se boldog.

(Mészöly Dezső fordítása)

Kép forrása






















Tompa Mihály
Csengőbarlang


Torna bérces szép vidékén,
Hegyoldalban bércüreg;
A kiáltás, rejtekéből,
Csengve-bongva térve meg:
Jámbor éltü népnek ajkán
Csengőbarlang a neve;
S szirtein igy hangzik a mult
Halk viszhangja, a rege:

Sárga lombot ráza s hinte
Fák alá az őszi szél;
Búsan gubbadt a pacsirta
Puszta fészke szélinél;
S kis kosárral szép leányka
Tartott a hegyek felé,
Hol piros bogyóit a som
Késő fája érlelé.

A rejtelmes lánykebelnek
Egy meghitt barátja van,
Álmait, szerelme titkát
Azzal közli nyájasan;
A rejtelmes lánykebelnek
A dal a meghitt barát;
Dalban hallod szólni szíve
Örömét és bánatát.

Hangos ajka hő dalával
Ment könnyűden a leány;
Vígan lejtett a szomorgó
Völgyön s halmok oldalán;
Hangos ajka hő dalában
Szíve hő szerelme szólt,
Mely forró volt, mint a napfény,
És epedő, mint a hold.

Majd megállt a szirtüregnél
A virító hajadon,
Hol feléje som piroslott
A lefüggő ágakon;
S im mögötte, - hogy bogyókat
Tépne a fa ágiról: -
Szép leány, érett-e a som?
Egy közel hang, - vajh ki szól?!

Rezzen a lány... s kis kosárját
Földre ejti hirtelen;
Néz alá s föl... csendes a táj,
És egy lélek sincs jelen.
Szép leány, érett-e a som?
Kérdi a szó, mint elébb,...
S nyájas arcu férfi most a
Szirt-üregből ím kilép.

"Még nem érett, - lőn a válasz, -
Még fanyar, jó idegen!
De jöjj vélem, elvezetlek,
Amott fenn a bérceken,
Jól megérett puha somra...!"
Mond, s elindúl a leány;
És mosolygva ment a férfi
A kecses vezér nyomán.

Ott somoztak bérctetőn fenn,
Ért bogyóju fák alatt;
"Tépem én, te, jó idegen,
Tartsad a kis kosarat!"
A komoly, szép férfiúhoz
Mond a lányka biztosan;
És az a szót megfogadva,
Sommal a kas rakva van.

Kondulván az est harangja,
- Intő a szép hajadont,
Hogy lakába térne vissza -
A rejtélyes férfi mond:
'Vedd e gyűrűt, jó leányom!
Viseld gondját, s ne feledd:
Bajban vígaszt vagy szerencsét
Hoz reád ez, ugy lehet!'

És ajándokát a lányka
Megköszönve, távozott;
S a gyürű szegény fejére
Nem szerencsét, bajt hozott:
Szeretője látván, ami
Nem volt ujján azelőtt:
Pirongatta, megvetette,
Mint egy álnok hitszegőt.

"Hol vevéd a drága gyűrűt...?
Hűtelen vagy, hűtelen!
Isten hozzád; csalfa! többé
Nem beszélsz már énvelem!
Éld világod kedveseddel,
Bujdosásba mégyek én!"
"Oh ne menj!" eseng a lányka,
"Elmegyek!" mond a legény.

"Csak az Isten tudja, látja,
Híved voltam, az leszek
Gyász koporsóm bézártáig...!"
A megrémült lány szepeg,
És a gyűrűt kutba dobja;
De nem lágyit a fiún,
Zordan indúl, s nyomán a lány
Kérlelőn és szomorún.

És a csengő nyilás száján
A háborgó pár megállt;
Bércüregnek rejtekébe
A leányka békiált:
"Gyűrüt aki nékem adtál,
Jöjj ki nyájas idegen...!"
Csengve-bongva tér meg a szó,
- És a férfi megjelen.

"Nem hozott gyürűd szerencsét!
De keserves bánatot;
Mátkám szívében miatta
Nagy gyanúság támadott;
Hűtelennek tartva, mostan
Ha világul elmegyen:
A sirba visz, olyan nagy bú
Marad az én szivemen!"

A mosolygó férfi kézen
Fogta most a távozót,
S rábeszélő nyájas ajka
Békéltetve ejte szót;
És szivét a bús legényke
Könnyebbülve érezé,
S indulának mind a hárman
A közel helység felé.

Ott az ifju pár csodája,
S rettegése egyre nőtt:
Térdet hajtva nagy kicsinnyel,
Az idegen ur előtt;
Néma tisztelettel állva,
Szólni a nép nem mere,
Mivelhogy a férfiúban
Fejdelmére ösmere.

'Hű a lány; fiú, okos légy!
Kedvesed most megbocsát!
S kutba dobtad balga lány, te,
A király ajándokát?
Nem mondám-e: vedd e gyűrűt
Viseld gondját, - s ne feledd:
Bajban vígaszt vagy szerencsét
Hoz reád ez, ugy lehet!'

S hogy cimert nyert vőlegénye
Nagy pecsétes íraton:
Csakugyan hogy szerencsét vőn
Gyűrüjén a hajadon.
S ő, ki Bélát elvezette
Érett somra a tetőn:
Egy, mind e napig virágzó
Család ősszüléje lőn.


Kép forrása

































Johann Wolfgang von Goethe
A korinthusi menyasszony


Athénból egy ifjú jött s elérte
Korinthust, hol jóindulatát
egy polgárnak megszerezni vélte
atyja révén, mert a két barát
eljegyezte még
apró gyermekét
jó előbb, mint vőlegényt s arát.

De valóra válhat-e a szándék,
kegyükért ha drágán nem fizet?
Hisz családja s maga is pogány még,
s ők felvették a keresztvizet.
Új hit ha terem,
hűség, szerelem
dudva lesz, mit földjéből kivet.

Alszik a ház. Senkit sem lel ébren
a fiú, egyedül az anyát.
Ő  nyájas szavak kíséretében
fölnyitja a legszebbik szobát.
Dús asztal terül
ott kéretlenül;
ellátja s kíván jó éjszakát.

Bár a tálak ízes terhe mellett
üldögél, étvágya mégse nő.
Fáradtsága ételt, bort feledtet,
s teljes öltözetben dől az ágyra ő.
Még ajtót se zár.
s míg álomra vár,
ahelyett ritkább vendége jő.

Nesztelen léptekkel ér a lámpa
fénykörébe egy leányalak;
hófehér ruhája és a fátyla,
homlokán gyász- és aranyszalag.
Ámulatteli
szemmel emeli
kis kezét védőn a megriadt.

S szól: E házban idegen vagyok hát?
Vendég jött, s nem értesítenek?
Ó, úgy őriznek, mint cella foglyát!
S   most lám, így megszégyenítenek!
Vetve nyoszolyád,
hát aludj tovább;
gyorsan jöttem, gyorsan elmegyek.

A fiú felugrik: Szép leányka
-   kéri esdeklőn -, ne menj tovább!
Itt van Ceres s Bacchus adománya,
s magad hoztad, amit Ámor ád.
Arcod halovány!
Ó, jöjj, drága lány,
idd velem az istenek borát!

Állj meg, ifjú! egy lépést se többet;
az örömök nem hozzám valók.
Jó anyám kórágyán esküdött meg,
s változtatni nincsen rajta mód:
szív s kedv ezután
szolgálják csupán
az Eget, mint hű alattvalók.

S a tarka istenraj tovalebben,
mert a néma ház nem ad tanyát.
Egy él láthatatlanul a mennyben,
s Egy, ki szenvedett kereszthalált.
Nem hull kos, bika;
emberek hada
áldozza naponta fel magát.

S a fiú kérdez, jól meglatolva,
mit hall, s nem feledve az igét.
Tán maga a drága mátka volna,
ki a csöndben most elembe lép?
Légy enyém csupán,
mert atyád s atyám
esküt tett, s meglásd, megáld az Ég.

Jó lélek, sosem leszek tiéd én!
Kisebb húgomat szánták neked.
Míg didergek csöndes zárka mélyén,
gondolj rám, ha őt ölelgeted;
rám, akit gyötör
csak képzelt gyönyör;
rám, kit a föld csakhamar befed.

A kegyes Hymen gyújtotta tűznél
esküdjünk, míg lobban ott a láng.
Az örömöt s engem el ne űzzél,
mert atyámnak háza vár miránk.
Ó, maradj, szivem,
és költsd el velem
váratlanul jött nászlakománk!

S zálogul a lány átadja láncát,
mit fehér nyakából most levesz,
s a fiú nyújt egy ezüstpohárkát,
ritka, régi ötvösmunka ez.
Véle mit tegyek?
Egy hajfürtödet
add nekem, ha igazán szeretsz.

Már ütött a szellemóra halkan,
s a leány egyszerre fölvidul.
Sápadt ajka a vérszín italban
fürdik szomjaolthatatlanul;
de ha egy szelet
búzakenyeret
kínál a fiú, hozzá se nyúl.

S kelyhet tart a fiú ajakához,
s ő iszik, ahogy csak inni bír.
Hő szerelmet esd a néma nászhoz;
s jaj, szegény szívére nincsen ír.
Ostromolja bár,
a lány ellenáll,
s a fiú az ágyra rogyva sír.

S most a lány magát melléje dobja:
Úgy fáj látnom szenvedésedet!
Csakhogy jól tudom, borzadni fogsz, ha
hozzám érsz és titkom fölfeded.
Mint a hó, vakít,
s jéghideg akit
átölelni vágyol, kedvesed.

S ő a lányt izmos karjába zárja,
vágytól duzzad benne az erő:
Hidd el, fölmelegszel itt, leányka,
akkor is, ha sírból jössz elő!
Csókok, halk szavak!
Édes kábulat!
Nem gyúlsz fel, lángom nem perzselő?

Könnyekkel keveredik a kéj már,
vágyban egybeforrva boldogok;
egyikük csak a másikban él már,
jégajak szív ajkat, mely lobog.
S a lánynak, mikor
dermedt vére forr,
keblében a szív mégsem dobog.

A folyosón közeleg tipegve
az anya, mert fő a házi rend;
áll az ajtónál hosszan figyelve,
hogy a különös hang mit jelent?
Kín s kéj sóhaja:
vőlegény s ara
mintha nászuk ülnék odabenn.

Áll az ajtónál és meg se moccan,
mert füle nem hiszi a valót.
Hallgat, bosszankodva egyre jobban,
édes hízelgést és esküszót. –
Csitt! a kakasok
keltik a napot!
Eljössz holnap éjjel? - s csókra csók.

Ismerős a zár, haragja nőttén
az anya gyors kézzel nyitja meg:
van a házban oly cemende nőstény,
ki az idegennel enyeleg?
S látja, hogy belép
- mert a lámpa ég -,
a tulajdon lányát, ó, Egek!

A fiút elfogja az ijedtség,
s a leányra önfátylát veti,
majd a kárpittal takarja testét;
ám az könnyen bontakozva ki,
ágyról föllebeg,
mint a szellemek,
és alakja már kísérteti.

Ó, anyám, anyám! - szól tompa hangon -,
irigyeltétek szép éjszakám!
Jő melegben nem szabad mulatnom,
és csalódni ébredtem csupán?
Néktek az kevés,
hogy gyászlepel és
sírhalom takar be túl korán ?

De megtörte egy kemény parancsszó,
hant alatt, szoros fogságomat.
Papi kórusok zümmögve hangzó
éneke s imátok mit se hat.
Víz, só nem hűsít,
míg ifjú a szív.
Ö, a vágy nem hűl ki föld alatt.

Még a régi Vénusz-templom állott,
s eljegyezték e fiút velem.
Megszegtétek szavatok ti; álnok
és idegen az új kötelem,
mert a régi frigy
föl nem bomlik így.
Hitszegésnél Isten nincs jelen.

Lásd, a sírgödör kidobta testem,
hogy fussak az eltűnt kincs után,
hogy az elvesztett férfit szeressem,
s szíve vérét mind kiszívja szám.
S ő ha odavész,
dühöm egy egész
ifjú nemzedéket erre szán.

Szép fiú! meg kell halnod miattam;
elsorvadsz te, még e fekhelyen.
Láncomat nyakamból néked adtam,
s te cserébe fürtödet nekem.
Nézz e fürtre fel!
Holnap ősz leszel,
s  újra barna majd csak odafenn.

Halld, anyám, hogy végül mire vágyom:
nyittasd fel a szűk sírt, mely temet;
máglyán, szeretőmmel közös ágyon
hamvasszátok el holttestemet!
Míg a láng kigyúl,
míg a szikra hull,
várnak ránk a régi istenek.

(Kálnoky László fordítása)

Megosztás:

0 megjegyzés