Egy Márciusi Ifjú emlékei



Jókai Mór huszonhárom évesen lett a Márciusi Ifjak egyike. Petőfi mellett ő volt a kor egyik legjelentősebb alakja és írója. A forradalomra és szabadságharcra most a „nagy magyar mesemondó”  kivételes szemszögéből emlékezünk.




Jókai Mór: A tengerszemű hölgy
/IX. Fejezet/
Az a nő, aki együtt jön velem



Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében olyan nevezetes fordulópontot képez: „március 15-ére (1848)”.

Nem jött ez előkészítetlenül; a népfelszabadítás, a szabad sajtó és szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett évtized óta harcoltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg volt érve, a per el volt döntve, az ítélet ott élt minden jó hazafi szívében; a nagy áldozatok, amikbe ez átalakulás kerülni fog, nem követelve, de kínálva voltak; vitatkoztak fölöttük az országgyűlésen, párt párt ellen, a meggyőződés hevével s a hatalom eszközeivel.

S volt egy szomorú példa is előttünk, mely miként a tengerek fata morganája a hajósoknak a felfelé fordított gálya rémképét, akként mutatta nekünk a fejünk fölött lebegő végzetet. Az elmúlt év eseményei Galíciában.

A galíciai lengyel nemesség a „maga szabadságát” követelte, s szavának fegyverrel adott nyomatékot. Nem volt szükség hadtesteket mozgósítani az új konföderáció ellen; elvégezte a munkát maga a parasztság. A galíciai parasztok leverték a lengyel nemességet. A magyar lapoknak megtiltotta a cenzúra a lázadás részleteit közölni, hanem az országgyűlésen nem lehetett megakadályozni, hogy Komárom megye követe, a lánglelkű ifjú Pázmándy Dénes, a lengyelek mellett hatalmas szót emeljen, s a vérlázító rémjeleneteket tudassa a magyar nemzettel. Sok szomorú lap van a lengyel nemzet történetében, de ennél szomorúbb egy sincs. S az a kéz, mely e lapot teleírta, könnyen átszaladhat a szomszéd lapra is, s az már a magyar nemzet története. Itt is félmillió nemessel áll szemben 15 millió jobbágy, aki tűr, szolgál, fizet, fegyvert visel és hallgat.

Ekkor kitört a párizsi forradalom. A francia nemzet összetörte a trónt. (A trónmennyezetből egy foszlányt elhozott magával egyik fiatal írótársunk, Dobsa Lajos; Petőfinek ajándékul; ő maga is ott volt a februári barikádokon.) A magyar országgyűlésen heves beszédeket tartottak. Azonban Pozsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett Pestről. Ne mondjunk még Budapestet, Buda nem volt a mienk.

Volt egy társulati helye a szabadelvű intelligenciának, a „pesti kör”, ott lett fogalmazva a „tizenkét pesti pont”. Nem akarok idegen tollakkal kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József. Ezeket szándékozott a szabadelvű párt csodakérvényben felküldeni a pozsonyi országgyűlésre, tízezernyi aláírással ellátva.

Eközben kitört a bécsi forradalom. Bécs utcái visszhangzottak a „szabadság” jelszavától, és festve voltak az érte elesett hősöknek vérétől.

– „Hát az a bécsi német, akit mi annyit szidalmazunk, íme vérit tudja ontani a szabadságért: és mi dicsekedő magyarok ülünk a kályhasutban!” – kiáltá elkeseredve Petőfi.

Nem kérvényezünk többet az országgyűléshez, ez süket! Kiáltsunk a nemzethez; az meghallja.

Ekkor írta meg a „Talpra magyar”-t.

Korán reggel még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban: Petőfi, Vasvári Pál, Bulyovszky Gyula és én. Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű, mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. Amíg én azzal elkészültem, afölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz: – A leghevesebb volt közöttük Vasvári Pál. Hatalmas, ifjú atlétai alak. A kezében volt egy tőrpálca, agancsfogantyúval, azzal hadonászott, amíg egyszer a meglódult tőr kigúvadt a hüvelyéből, s egyet malmozva a levegőben, keresztülrepült a fejem fölött, a hegyével a falba fúródva.

– Szerencsés ómen! – kiálta Petőfi.

A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utcára. Az „asszony”-nak nem szóltunk semmit. Mindegyikünknél volt fegyver; én azt a híres párbaj elintéző duplámat dugtam a zsebembe.

A többit úgyis untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina. Milyen szónoklatot tartottunk a piacon.

De nem elég a beszéd; tenni is kell valamit.

Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele.

A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez meg a „Talpra magyar”-t kinyomatjuk cenzor engedelme nélkül. A Landerer- és Heckenast-nyomda lett megtisztelve az erőszakolt dicsőséggel.

A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyürkőztünk neki, és dolgoztunk a kézi sajtón. A betűszedőt, aki az első szabad szót kiszedte, „Potemkin”-nek hítták.

Amíg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, azalatt az én feladatom volt a Hatvani utcát egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tartani. Nem tudom én hol vettem? Jött magától.

Az én kedves, hű kortársam, Szontágh Pál, még most is idézget egy-egy égdöngető frázist, amit akkor hallott tőlem, s még nem felejtett el.

– „…nem! hazámfiai, nem az az igazi hős, aki meg tud halni a hazáért; hanem aki ölni tud a hazáért: ez az igazi hős!”

Ilyeneket mondogattam én akkor!

Eközben elkezdett esni az eső, ez a legreakcionáriusabb ellensége minden forradalomnak. – Az én népemet az sem széleszté el. – Azonban az egész utca megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.

– Ej, urak! – mennydörögtem én onnan az utcai szegletkörül. – Ha már az esőcseppek ellen is ernyőt húztok fel, hátha nemsokára golyók fognak hullani, az ellen mit feszítetek ki?

Erre a biztatásra minden esernyő egyszerre összecsukódott, a hallgatóság ott maradt.

Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem hölgyek is. Egypár közülük egészen odafurakodott a közelembe.

Az egyikben felismertem „Gertrúd királynét”.

Fején tollas kalap volt, nagy pálmavirágos perzsa sálba volt burkolva. Kalap és öltöny ázott.

Már találkoztam vele egypárszor Szigligetiéknél. Felszólítottam a hölgyeket, hogy menjenek haza, itt mind összeáznak, s még egyéb véletlen is történhetik velük.

– Értünk se nagyobb kár, mint önökért – volt rá a válasz. Meg akarták várni, míg a nyomtatványok elkészülnek. Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső nyomtatványait.

Azt a jelenetet – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapok kézről-kézre lettek adva. „Szabadság! Szabadság!” Te első napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdőbetűje az evangéliumnak! Láthatóvá téve egy papírlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent tudás fájának legelső gyümölcse. – Minő tombolás támadt, mikor ezt a tiltott gyümölcsöt kapkodták! Milyen Galilei-rugás volt ez ennek a földtekének!

Hej, te sajtószabadság! Te hétfejű sárkány! De sokszor megharaptál azóta! De én mégis áldom azt az órát, amelyben a tojásból kikelni láttalak – és segítettem is benne.

A kezdőbetű tehát le volt írva. – De még csak a kezdőbetű. Fiatal írók, diákok, ügyvédek, heves fejű népek csoportosultak a láthatatlan zászló körül; hol van még az egész nemzet? Hogyan hódítja azt meg az „ige”?

A sűrű tömegen keresztül egy fiatal vármegyei tisztviselő furakodott a nyomda ajtajáig; onnan szólt hozzám. A megye hatalmas alispánja, Nyáry Pál izeni, hogy menjek oda hozzá a megyeházára.

– Dehogy megyünk! – kiáltám én onnan a magas szegletkőről. – Innen engem csak ágyúval lehet lelőni. Ha beszélni akar velünk az alispán, jöjjön ő ide. Most mi vagyunk a „hegy”!

És Mohamed csakugyan eljött a hegyhez. Vele együtt egy csomó meglett komoly férfiú: a szabadelvű tábor régi korifeusai.

Volt közöttünk egy kis törpe embervakarcs; az én segédszerkesztőm az „Életképek”-nél, a derék kis Sükei. (De aki azért az ő asztmája mellett is végigharcolta az egész hadjáratot, puskával a kezében.) A nyomorék termetéhez még rendkívül dadogott is.

Mikor meglátta a komoly hazafiakat a tömegen keresztül felénk jönni, odakapaszkodott mellém, s nyelvének minden erőszaktételével hangoztatá ezt a nevezetes jelkiáltást

– „Ne-ne-nem ke-ke-kell hallgatni most az oko-ko-kos emberekre!”

De hát az okos emberek nem azért jöttek, hogy bennünket visszatérítsenek; sőt inkább azért jött oda Nyáry, hogy amit eddig tettünk, azt helyeselje, s aztán velünk együtt jöjjön a városházára, hogy ott a városi tanáccsal is elfogadtassuk a szabadelvű program pontozatait.

Az is szép jelenet volt. A városház terme zsúfolásig tömve; aki beszélni volt hivatva: a zöld asztalra állt fel s aztán ott is maradt, úgy, hogy utoljára az egész magistratus, a vármegye, meg az én társaim mind az asztal tetején álltunk. – A láng terjedt! – A polgármester, a derék Rottenbiller a városház erkélyéről hirdeté ki az ezerfejű sokaságnak, hogy Pest városa magáévá teszi a tizenkét pontot. Ezzel aztán a lavina magával ragadta a polgárságot is. – De még azzal nem volt vége. Délután özönlött az utcára a munkások tömege, s valahonnan zászlót is kerítettek, a három szent szó felirattal: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” S a zászló oly csodalény, mely mindig előre akar menni.

De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Oda megyünk, a fülébe kiáltjuk. Ott van a dicasteriumok ódon fészke; a katonai parancsnokság székhelye. Ott az állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak ember, egy író, aki a népszabadság mellett írott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel Táncsicsért Budára.

Erre a hírre a budai tüzérparancsnok vágtatva jött le a pesti városházára, s azzal fenyegetőzött, hogyha Budára felvisszük a sokaságot, közénk fog kartácsoltatni. – Próbálja meg!

Mi fölvezettük a néptömeget Budára. Még úgy rá nem feküdt egyik város a másikra, mint akkor. Délután valóban egész Pest Budán volt. A katonai kormány okosan viselte magát, s a helytartóság versenyzett vele a bölcsességben. Az excellenciás urak tudomásul vették a pesti proklamációt, s kiadták a jó öreg Táncsics Mihályt. Azt aztán diadallal hoztuk haza nyitott hintóban Pestre, ahol volt egy kis házikója, abban lakott a családja. A megszabadított úgy meg volt rettenve, hogy inkább halott volt, mint élő. Ő maga nem értett ebből a nagy világfelfordulásból semmit.

A nagy napot fényesen kellett bevégezni, s várost estére kivilágították, s a színházban ingyen előadást tartottak; „Bánk-bán” lett rögtön kitűzve.

De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozícióját végighallgatni. Neki a „Talpra magyar” kellett!

Mit lehetett tenni II. Endre fényes udvarának, Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni, s comparseriát képezni Egressy Gábor körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett, s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.

Ez jó volt, de mind kevés volt.

Ekkor az egész játszószemélyzet elénekelte a „Szózatot”. A parterre-közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba. Ennek is vége lett.

Mit adjunk még?

A zenekar rázendítette a Rákóczi rohanót.

Ez gyújtott – de nem oltott.

Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól.

Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról:

– Éljen Táncsics!

S arra az egész néptömeg rázendíté egyszerre

– Lássuk Táncsicsot!

Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél. Valahol kinn lakott a Ferencvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag, beteg embert a színpadra hurcolni, hogy ott – mint valami híres muzsikus – hajtogassa magát a nép előtt.

De hát lehet feleselni a Leviathánnal?

– „No fiaim – mondá Nyáry, kivel együtt voltam a páholyában – fel tudtátok költeni a nagy szörnyeteget; de hogy tudjátok elaltatni?”

Ifjú barátaim megkísérlék a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az akadémia páholyából, Irinyi a kaszinópáholy erkélyére lépve. Szavuk elhangzott a népordításban.

A színpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban fokozódott; a karzatok dörömböltek; pokoli riadal volt.

Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyáry páholyából át lehetett menni a színpadra. Felrontottam a színfalak közé. Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egésznapi cafolástól; lábaimon csúnya nagy kalucsnik; a cilinderkalapom agyonázott, azt a hónom alá nyomtam sapapának (chapeau bas).

Körülnéztem, megláttam Egressyt, mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt, a színpadról akarom harangirozni a közönséget.

Ekkor elém jött Gertrúd királyné. Valódi fejedelemasszonyi keggyel mosolygott rám üdvözölve, s kezét nyújtá. Az ő arcán nem volt ijedelem.

Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte.

Erre felhúzták a függönyt.

Amint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkezdett ujjongani, s a lárma lassankint elhalljukozta magát.

Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyenforma szónoklati remeket hangoztattam:

– Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni.

Csak ekkor vettem észre, hogy furcsát találtam mondani „vak ember” és „viszontlátás”. Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok!

Az a háromszínű szalagcsillag kisegített.

– Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol!

Ez aztán fordított a dolgon.

A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda; a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte.

Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani.

…Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata. Ezt az egész epizódot azért kellett elmondanom, hogy igazoljam, hogyan került azon arckép az én asztalomra, mely a tengerszemű hölgy mosolygó arcát a kísértő iblisz tekintetével tudta kicserélni. – Azóta négy hónap múlt el.

    
S amilyen volt az eljegyzés, olyan volt a nászút.

Az én lakodalmamnál ágyúdörgés, kardcsattogás volt a muzsikaszó.

Minő mennyegzői éj!

Mikor a boldog vőlegény azt kérdi menyasszonyától:

– „Szeretsz-e úgy, mint én téged?” – akkor egyszerre megperdül a dob az utcán; verik a riadót: „Fegyverre polgárok!” – Az olasz sorezred fellázadt a magyar kormány ellen. – Csók nélkül, ölelés nélkül ragadni a puskát, rohanni a gyülekezőhelyre; onnan egyenesen a tűzbe a fütyülő golyók közé, a Károly-kaszárnyát ostromolni. Hajnal előtt le volt fegyverezve a lázadó ezred, akkor aztán hazatérhetett a vőlegény, lőportól kormos arccal s újra kérdezheté a menyasszonyától:

– „Szeretsz-e úgy, mint én téged?”

A választ – szív érzi csak, száj nem mondja.

Azok voltak a mézeshetek! Vesztett csaták szégyenének mérgével a szívben, kétségbeesve maga az isteni igazság fölött; akik akkor tudtak szeretni, azok nagyon szerettek.

S aztán neki a kietlen világnak! Szibériai csikorgó télben, ágyútűztől villogó éjszakán, a hátráló honvédsereggel együtt végigvágtatva az alföldi hósivatagon, vendégszeretetlen tanyákon éjszakázni, ahol reggelre ránk fagyott a bezárt ajtó s a dobpörgésre, trombitaszóra fölkelni, továbbhaladni. Akik itt is tudtak szeretni, azok nagyon szerettek.

Az asszony mindenütt velem jött.

Elhagyta kényelmes otthonát, vagyonát veszendőben, fényes pályáját, magát az isteni Olympot, velem tűrt éhséget, hideget, nyomort.

És soha egy panasz szavát nem hallottam. Ha csüggedtem, ő bátorított. Ha minden reményem elfogyott, nála még volt, megosztotta velem.

Szűk egy kis szobában szorultunk össze a magyar kormány új székhelyén, Debrecenben. A Gyuricza Péter tanyája ezeregyéjszakai palota volt ehhez képest. S az én királyném úgy dolgozott, mint egy rabnő, mint egy szibériai száműzöttnek a felesége. Nem tréfából, nem truccból dolgozott; nem játszotta a parasztcselédet, komolyan tette azt.

A harci kocka fordult; mi haladtunk előre, egyik csatatérről a másikra lépve. – Budavára ostrománál is ott volt mellettem. – Még azokban a rettentő napokban sem hagyott el soha, amikor éjjelente az ég szakadt a fejünkre.

A fényes diadalnapok után újrakezdődött a balsors. Az északi óriás ránk zúdítá egész haderejét. Ismét futni kellett, elhagyni boldog tanyánkat; s aztán folytattuk a nászutat új, kietlen vidéken, ahol dúló népcsordák elpusztítottak minden falut; tanyánk volt a négy kormos fal, pihenőnk a félig elégett szalmaboglya; gyűlölve az idegentől, rettegve az ismerőstől, rémülete annak a háznépnek, amelyhez betértünk.

A zűrzavaros hadjárat aztán elszakasztott bennünket egymástól. Én arra kértem őt, hogy maradjon el tőlem; nem nézhettem tovább a szenvedését; nem volt szabad elfogadnom ennyi áldozatot. Én hadd menjek egyedül balsorsom elé.

A világosi katasztrófa után az én életem is be volt végezve. A nagy óriás, a megálmodott dicső Magyarország széthullott atomjaira: a nagy emberek mind porszemekké lettek.

Én is egyike voltam ezeknek a név nélküli, súlynélküli, célnélküli porszemeknek.

Itt volt a minden végnek a vége!

A tengerszemű hölgynek a jóslata egész teljességében előttem állt.

Vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság. – Huszonnégy éves voltam. És halott!

Hajdani főnököm, a catói jellemű, derék Molnár József, a nemzeti vészbíróság elnöke, már megadta a példát. Ott feküdt előttem a világosi fenyéren, önkezétől megölve; nem tudta túlélni azt a látványt, mikor az utolsó huszár is kettétörte a kardját.

Ekkor megragadta a kezemet egy forró kéz. Az övé volt. Az asszonyé, aki szeret. – Mikor minden el volt veszve, az ő szerelme nem veszett el. Utánam hozta. Magával vitt. Megszabadított. Mikor egész Magyarország meg volt már hódítva, még volt egy foltja a hazának, ahová a hatalom el nem jutott soha. Ő kitalálta azt a zugot és keresztül minden ellenséges táboron, elvitt magával oda.


Ez volt az a „nő, aki együtt jön velem”.


Kép forrása

Megosztás:

0 megjegyzés