Levél a Költészethez




A magyar költészet napja alkalmából néhány alkotónk gondolatait tesszük közzé.

Isten éltesse az ünnepelteket!



Kép forrása





Cs. Nagy László
Múzsacsók


Már mindent megírtam mit ember írhat,
már mindent megírtam rólad,
s csak most tudom, a szavak néha sírnak,
és hiába, hogy te jó vagy,

szárnyamnak még csak pihéző csonkja volt,
máris pusztította lángod,
s mit a tűz orozva tőlem elrabolt,
szívem nem engedi látnod.

Mi megmaradt, azt már hiába nézed,
mása csak a tört tükörnek,
ha tollam tűhegyén lecsöppen véred,
a sebek bennem dühödnek,

s csontig kaparva akarom, hogy fájjon,
hazudjon csak hiú reményt,
de nem akarom, hogy esendőt, szánjon,
legyek a semmi részeként

láthatatlan, vagy holtig elátkozott,
az több, mint nélküled bármi,
visszhangzó szótlanság, mi feláldozott,
s hasztalan a jó szóra várni,

nincsenek szavak, a csend beszédesebb,
akár a fény mellett az árnyék,
egyik ragyogó áldás, mit látsz élesebb,
a másik hűsítő ajándék,

szép egedben minden fény újjáéled,
de én árnyékodba lopózom,
tündöklésedről álmodott meséket
halk lelkemben összecsomózom,

kibogozhatatlan, örök kötelék,
hozzád láncolva elenged,
hiába akarat, hiába szándék,
versem véd, áthajol feletted.






Nagy Ilona
Mint kövek a széllel…


Kedves Barátom!

Már nem emlékszem, hogy hívtál vagy csak jöttem, de azt tudom, hogy valami könnyebb lett veled. Neked elmondhattam azt, amit senkinek. Hogy milyen bennem a világ… Látod, ez már egy tartós kapcsolat. Persze nem találkozunk naponta, s van, hogy hetekig feléd sem nézek, s abban is igazad van, hogy nem vagyok hűséges. Sőt, többször is el akartalak hagyni…

Előtted mégis szégyenkezés nélkül pőrére vetkőzöm. Te rogysz le mellém, amikor fáj, megismered a könnyeimet és a nevetésemet. Mégis meghagytál szabadnak. Benned keresem télen a tavaszi nyüzsgést, nyáron a hűsítő nedűt, s az aranyló ősz kavargó leveleit is veled söprögetem. Hozzád bármikor betérhetek egy szárnyalásra vagy egy kandalló-melegnyi simogatásra. Neked nincsenek határaid, várod a szenvedőt, a ráérőket, a kíváncsiakat és a szépre szomjazókat.

Sok mindent elfogadok tőled, de igyekszem adni is valamicskét. Mi már együtt vagyunk egészek. Azt nem mondom, hogy ez így tökéletes, de valahogy mégiscsak illeszkedünk egymáshoz. Összecsiszolódtunk, mint a kövek a széllel. 
Hogy melyikünk a fontosabb ebben a kapcsolatban? Mindegy, de ha ma én vagyok az élet, akkor holnap te lehetsz az emlékezet, aki megőriz engem is valahol a sorok között. Talán ott fogok majd lapulni az egyik polcodon a hatalmas könyvtáradban. Abban az örökben…

Mert te őrzöd a múltat és neked írják majd a jövőt is. Benned rejtőzködünk, veled takarózunk… Mert te örök vagy.

Köszönöm kedves barátom, Költészet!


Kép forrása






Márkus László
Levél Apollónhoz, Zeusz és Létó fiához, Artemisz testvéréhez
Kelt március végén,  a Krisztus utáni a 2017. esztendőből


Üdvözlégy Apollón!

Földi halandóként, mély hódolattal köszöntelek Téged a Magyar
Költészet Napján, dicső Apollón, ki a felhőkkel takarózó Olümposz
csúcsáról kíséred figyelemmel az emberek olykor meddő próbálkozásait a
költészetet világában!

Mára már kis nép lett az egykor oly hatalmas magyar nemzet - országát
is könnyebb átugranod, mint körbefutnod, mint megkerülnöd ,  de nagy
költők teremtek benne. Számodra is biztosan ismerősen cseng Balassi
Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Vajda János, Arany János, Petőfi
Sándor, Babits Mihály, Ady Endre, Tóth Árpád, József Attila, Radnóti
Miklós, Juhász Gyula, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Nagy László, Baranyi Ferenc vagy Bertók László neve, hogy csak néhányukat említsem.  A múzsák
vezetőjeként Te tetted naggyá őket. Hitvallásukban egykor egymás
iránti tisztelet, egymás kölcsönös megbecsülése volt a vezérlő elv.

Ma már sajnos, más a helyzet.
A jobb sorsra érdemes, tehetséges költők is szekértáborokat építgetnek
serényen, melynek közepén jelentéktelenül apró Parnasszusokat
lapátolnak össze s olykor-olykor, eléggé el nem ítélhető módon elkötik
egymás Pegazusait is. Pedig akadnak igazi nagyságok közöttük ma is, bár
tagadhatatlanul jobban szárnyalhatnának torzsalkodások nélkül.

Drága Apollón!

Nem magamnak szeretnék babérkoszorút, új múzsát vagy más hívságos
dolgokat. Én már kevéssel beérem, csak szeretném megéni, hogy változik
a világ!

Kérve kérlek, isteni hatalmad latba vetve, serény múzsáid által békítsd
meg az egymásra ferde szemmel nézőket, számold fel szekértáboraikat,
vágyaikat kormányozd az igazi Parnasszus felé és adj nekik saját
Pegazusokat! legyen végre béke a magyar ugaron, úgy mint rég!

Nézd el nekem, gyarló földi halandónak itt, Európa közepén, hogy
sirámommal zaklatni merészeltelek! Hozz békéz nekünk, ne csak a a
Magyar Költészet Napján, hanem mindörökké!

Mély hódolattal. méltatlan szolgád:
Márkus László





B. Tomos Hajnal
Üzenet a költőnek


Amikor találkozol valakivel
egy szóban,
ünnepek gyöngyházfénye villan
a sorodban,
ismerős-ismeretlen
tenyere érinti kezed
és látod benne az ereket 
amikor senki sem keres,
csak rádtalál
egy dísztelen
könyv oldalán,
átvirrasztott töprengéseid
akkor telnek meg
tiszta szemű értelemmel.


















Hajnal Éva
Nagy Költő a fészen, ha nagyon...


Nagy Költő, ha nagyon alkot, egymaga vív bánatharcot:
... feneketlen tó fenekén, nincsen ott más, csak te, meg én ... 
bús rímekkel kergetőzik, teljes pucérra vetkőzik,
szeme árkos, hangja néma,
Segíts!
Sajnálj...!  kéri.
Még ma!
Versem alá vigaszt írjál, tíz zsebkendőt telesírjál!
Értékelni jöjj naponta!
... gyakran nézi,
várja lopva.

Nagy Költő, ha nagyon hallgat, lelke sajdul, belül jajgat.
Minden szava belső bánat,
mind a hiány, ott bent fájhat.
Elapadtak már a könnyek,
némán égni mégis könnyebb.
Vigasztalj, ha nem is szólok,
végy ma észre, hisz halódok...!
... s a hálóban,
bátorító monológok állnak sorban.
Mindent tudni vélnek róla, minden verse ő,
s valóban!

Nagy költő, ha nagyon árva,
virágot oszt egyre-másra,
fészbuk-csokrát szerte szórja,
költőnőket ostromolja,
ha meglát egy kitárt keblet,
pacemakere rögtön reszket.
Szép Piroskán jól évődik,
beste Farkassal mérkőzik,
s hogyha tiszteletét tette,
elpihenget fáradt teste.

Nagy Költő, ha nagyon álmos,
elmarad az esti lábmos',
fogkeféjét sem használja, magától jön álom rája.
Éjszaka felébredezik,
minden szóra emlékezik, mit álmában...
s nyakra-főre leírja a lepedőre.
Semmi baj, ha nincsen notesz
itt a fészen, huncut-groteszk
vicces tréfa a számára,
majd ráírja a lábára.

Nagy Költő, ha elég komoly,
szája sarkán sem ül mosoly.
Komor arccal azt nyugtázza, ennyi kacaj elég mára.
Ha költőnők zajonganak,
azt kívánja, rajongjanak, ujjongjanak körülötte.
Udvarlásuk némán tűri, ez a módi ma az úri.
Becses figyelmet köszönve, verses légyott fészkörökbe'...
Ki-be járnak léha hölgyek, minden órán tündökölnek,
profilképük rakosgatják,
dekoltázsuk látni hagyják.

Költőnek ha mi sem használ,
mennyei húrokon babrál.
Feje alatt felhőpárna, földre nem is ér a lába.
Arcán felsejlik egy mosoly,
bánata már nem oly komoly.
Rímeket hord álomlétrán
és ha betelik a létszám,
már nem lájkol,
már nem látszik,
Isten tetszésére játszik.





Vasas Marianna
A soha meg nem késett üzenet


Mélyen tisztelt Költészet!

Miként vannak soha el nem érhető tartományok a halandó számára, úgy marad rejtve öröktől való esszenciád még a művelőid és a múzsák elől is. Csak próbálkozhatnak, hogy megkapirgálják a felszínt; van persze, ki túljut az első rétegeken. Vannak megsejtett pillanatok ugyan, mikor egy-egy darabkád feldereng egy versben, akárcsak fél arcát mutató hajnalfelhő, minek egészét talán csak az Égiek tekinthetik meg teljes valójában; de hogyan is várható el, hogy a végesség felérhessen a végtelenhez, és minden ízében átérezze azt?...

Hőn álmodott, nyújtózó ragyogásod egy része ott lappang minden szépíróban és homlokcsókolójuk fürtjein a csillanás is Te vagy; azt pedig, hogy az egészét átélheti és értheti-e valaki valaha, az önmagában is egy rejtvény.
Minthogy nem lehet a végtelenig elszámolni, és éppen ez a misztérium az, mi szépséget és célt ad létünknek – úgy a lezártságod hiánya is éppen az, ami bőséged kifogyhatatlan lényegét, és gyönyörűséged pecsétjét adja. Csak kísérleteket tehetünk, mi, tintakoptatók, hogy megérezzük fenséges egészed, ezen próbálkozások jóllehet, igencsak nemesek, de csakis szent égiszed alatt vagyunk hivatottak lélegezni. Főhajtás jár nagyságod előtt, s ha bárki is azt képzelné, hogy birtokolhat teljes egészében Téged: ő ott bukott el, mint költő. Az eggyé válás csak úgy lehetséges Veled, ha saját határainkkal tisztában vagyunk.

Lefejtegettünk már jó pár réteget Rólad, de a Középponthoz talán, majd csak ha mi is végtelenek leszünk, juthatunk el, éteri pályákon suhanva, és érintve a megfoghatatlant.
Ezzel a kis Üzenettel – ha egyszer majd eljut Hozzád, de hiszem, sosem késve – csak a hálámat szerettem volna kifejezésre juttatni, és érintetlen lényeged iránt érzett hódolatomat.
Köszönlek, miként szempár köszöni világát; csodállak, miként az univerzum tükre csodálja teremtményeit, és köszöntelek minden áldott napon, mikor álom-porszemeim szárnyalni kezdenek, egészen magasra, röptükben titkon azt remélve, egy napon még elérhetik az elérhetetlent.

Levelem most útjára bocsátom, hasonlókban bízva.

További fenséges örökkévalóságot kíván:

Lángszender


Megosztás:

0 megjegyzés