Szeszélyes szavak
Az idén is szélsőséges időjárást hozó áprilist a szépirodalmi rovat kortárs költők változatos témákat felölelő verseivel zárja.
Ernst Ferenc
Rengések
Belső lemezeim összecsúsznak,
egész valóságom megremeg.
Érzések java rekedt bent túsznak,
talán még akad ki érte megy.
Erekben lávaként gyűlik vérem,
belém ég, tombol a gondolat.
Sikít, mint gyermek a játszótéren,
majd elalszik, felkel, fojtogat.
Hétfő, kedd, szerda? Napok folynak el,
csütörtököt mond az értelem –
lassul, megáll, már azt sem fogja fel
mit is jelent múlt, jövő, jelen.
Olyan rengésféle zajlik éppen,
a világ kívül-belül remeg,
a túszok nincsenek már a képben,
az alkony a fényen túl dereng.
Szilágyi Hajnalka
...éjfolyó
Rendetlen, gyűrött ma minden szó. Hangtalan
virrasztunk a hanyagul szétdobált érzések közt.
Édesen. Mostohán. Vergődve, csóktalan. Éjmadár
surran át. Felettünk. Napnyarak kócos illata,
holdtelek csendzaja. Lélegzik. Bennünk.
Lakatlan templomok érnek az égig. Az ima
csak halvány jel a szánkon. Torzul a jelen.
Tükörben a jövő vetkőzik velünk. Szívemben
éjdarab. Csend hull szemedből. Ne sírj. Gombostűre
szúrom a tavaszt. Ujjaim közt vérzik el a hajnal.
Álmainkban a gyermekarcú nyár rongyos
felhőket úsztat. Ostoba körforgás. Hang árad.
Zuhog. Odakint. Idebent. Évszakot vált a táj.
Gombolyítsd fel a maradék fényeket. Mezítelen
szívedbe kapaszkodik egy idegen álom.
Hess, hess. Hollószárnyú átok.
Pókfonálon ring a szerelem. Édes illatok. Keserű
szavak. Dohos falak. Csepeg a csap. Kattog a
konvektor. Tágul az idő. Szűkül a tér. Vonyít
az est a domb tetején. Fáradt csillagok hullnak
a mélybe. Elszáradt ágakon a hold gubbaszt.
Se fészke, se gyermeke. Szirmokat bont a jégvirág.
Megfordul a világ. Jégtáblák úsznak a tavaszi szélben.
Vonalak. Madarak. Hullámok. Kopott szárnyú
angyalok. Hideg rácsok, háborgó tengerek.
Te megrajzolod az életet, én betűkké írom
a zuhanó köveket. Rímtelen. Egymagam. Súlytalan.
A csend a világon átlebeg. Homokszemek. Sivatag.
Kiszáradt éjfolyó. Nem értem. Érted. Rád nehezedik
a szó, a mozdulat. Szeret. Nem szeret. Leszakad
a csillagtalan éj. Mélykútban altató. Nád susog. Ringató.
Kiradíroztad a hidat. Se part. Se szél. Se nap. Te ott.
Én itt. Magamtól féltelek, és mégis nálad keresem
menedékem. Vergődve. Csóktalan. Magad után
vonszolod a hegyeket, erdőket, hogy egy másik
naplemente alatt nyíljanak a hangaillatú fények.
Kérészéletű a pillanat. Szakad a pókfonál. Leng,
leng. Árván. Földre hull az éjmadár utolsó tolla.
Hangtalan virrasztok a számon hagyott,
gyűrött szavaiddal…
Zajácz Edina
Csendes lobogás
Meggyötört asszonyok arca az enyém,
csendes lobogás.
Levegőt kéne venni,
fuldoklom a hajnal égboltnyi tüdején.
Térdig ér éppen a muszáj, felébreszt még.
Lombok vad hullása vagy,
belőlem tükörnyi rész,
az utolsó szerethető kegyelmesség.
Vasas Marianna
Lenyomat-csodák
Az éjszaka églombba rejtőző rügyei,
ahogy a csillagok szavában élnek tovább,
külső a belsőre, belső a végtelenre
úgy von újabb és újabb lenyomat-csodát.
Pecsét és sors akképpen szövögeti egymást,
akár jelölő és jelölet barát-kapocsa.
Ha ölelkeznek, még elcsípheted a percet,
mikor egy ősi szó új színét ragyogja.
Sylvester Anita
Fellélegezhetek
Magához húz a mélység,
közel a tengerfenék,
nem látszik fény idelenn,
örök éjszaka borít,
mikor te nem vagy velem.
Elöntenek a folyók,
kilép medréből az ég,
a csillagok peregnek,
sós könnycseppek arcomon,
akár igazgyöngyszemek.
Lelkemben tisztán tudom,
úgy csobbanok majd belé,
ez gyönyörű végzetem,
szikla az óceánba,
zuhanok eszméletlen.
Nincs halál, csak az élet,
szerelmünk az igazság.
Ezer éve szeretlek.
Mivel te vagy levegőm,
már fellélegezhetek.
Túri A. Zsuzsa
Szavak kútja
Vad viharokkal sodor a végzet
Életben tart még pár kusza mondat,
Végtelen égből éj szeme les rám.
Árny suttogja: „te is porként végzed,
S bár ajkaid forró éjre nyomtad,
Kihúzandó név vagy csak egy listán”.
Bűnös szívemen mélybarna rozsda,
Füvek, porok fénye rég nem bódít,
Ringat őskék ég és lassú felhők.
Sebeim az Idő savval mosta,
Hívott kaland, most nyugalom hódít,
Ködként sodornak illatos szellők.
Eltévedtem szőnyegén a térnek,
Régmúlt napok szárnya suhog bennem,
A büntetést mégis elkerültem.
Átszűrődik szememen a lényeg,
Hazug létben kell igaznak lennem,
Ha már szavak kútjába merültem.
Márkus László
Éj-blues
Fáradt, szép szemedben
nem csillog most a fény,
ajkam zárt ajkadtól
csókot ma nem remél.
Bújj csak hozzám kincsem,
hisz oly hideg az éj,
angyal őrzi álmunk,
így semmitől se félj.
0 megjegyzés