Az idő tükrében
Mai kortárs válogatásunkban a versírók múlt, jelen és jövő titkait tárják fel különböző szemszögből.
Bódai-Soós Judit
Nincs
Nincsenek bennem válaszok,
csak a kérdések kanyargós árkai,
s fakóra kopott hiányjelek.
A megzsibbadt remény elnyúlt árnyai
magamba nézve, kétségbe ejtenek.
A célt nem találom, mi életre hívott –
üresen vágtató vak bolond vagyok.
Miért is ülnék múltam vigyázni ott,
hol jövőt nem építhetek,
s a Nincs belém fagyott?
Míg e jeges űrben reszkető tétova hiány
hangtalan kacajra kap,
monoton mormolom istentelen imám,
mert nincs többé csend,
csak a hallgatás marad.
Márkus László
Sirámok
Szép szerelmünk
smaragd könnyei
felszáradtak
nyomuk sincs már
emlékeink cizellált
rojtjait szétcincálja
a zsigereinkbe
ivódott béna
indulat mely
megköti reszketeg
kezünket pedig
bódult agyunk
nyújtaná békülésre
megváltást remélőn
de a holnap virágait
ma nem tudjuk
tarka csokorba szedni
elcsattant csókjaink
áfonyás íze mára
keserédes mákony csupán
hagymázas elménk
taszít és vonz
egyszerre
az idő kereke
pedig forog
tovább
Sz. Pál-Kutas Orsolya
Törékeny emlék
Hol van életem boldogsága?
Hová tűnt el fénylő napom
Üvegpohár szilánkokként
Kezem között a tegnapom.
Karom kósza szellőt ölel,
A napnak árnyékát kapom,
S viharként süvítő szélben,
Csak halkan hallik sóhajom.
Törékeny emlékkép álmom,
Minden reggel magamra hagy,
Szívemet magányba zárom,
S e boldog emlék a lakat.
Bakkné Szentesi Csilla
Emberöltők titka
hatvanas évek fülébe
sárga villamos csilingel
kócolt áramszedőjére ül
kiismerhetetlen mosollyal a holnap
peronon vörös ajkú kalauznő
lyukaszt jegyet
csengő kanócát rántva harsogja
lépcsőkön kapaszkodjanak
mehet
nyomában macskakövek közt
sínek sikongnak
fapadon szerelmes szemekkel
vállamnak dől s hogy pirulok
továbbidőz egy plátói sóhaj
csicsergő gyerekek hangjában
karton ruhába öltözik a múlt
míg keserű mandula illatú éjfél vár
hajnali lombsusogásra
a világ szíve is halkan dobban
a folytatásban
mint érett gyümölcs terített ponyvára
ismétlődő évszakok peregnek
megállás-nélküli emberöltő-képek
köztük sejlik én is ott vagyok valahol
e folyton-születő nyüzsgésben
tétova jövő kosarában
kihűlt csillagok fénye bújik
fekete kérdőívek
de hiába rajzolom rájuk
filccel a választ
még körvonalakat sem láttat`
a majdanit
meg sosem értem
Jóna Dávid
Időt állok
Szellemi gyógytorna,
a belső impérium prémiuma
borítékolva éveken át
rozsdás fedőként teszi a múltra magát,
s ahogy a függönyminta vetül padlóra
a délutáni fényben,
örvénylő vizek hajósaként örök reménységben
időt állok.
mint a ponyva gödrében megülő harmat
menetszélre vár,
felfordított csónak, leláncolt evezőkön
minden ősszel kattan a zár,
a lélek, avarral teli árok...
az átálltaknak könnyebb, gyakorlatuk van benne,
a verandán bámulok a kéziratos csendre,
hol az időzsugorítás náluk, de a kiemelés tőlem,
kelleti magát sok pierrot, ő igen, de bizonyosan, ő nem!
egy darabig vártam,
de ma már tapasztalat: nem ugrik a majom a vízbe,
az itatóspapír pedig megtelik,
hiába írok reggelig,
kisfiam odajön gerlemozdulattal buccol,
fogat mos, táskát rak; cuccol
és dünnyög ismeretlen dallamokat,
fintor nélkül utánozza az angyalokat.
igen, időt állok,
Határ Győzőnek előre kiáltok (ma már híre-hamva, jött a hamva híre...)
ahogy ül a Vörösmarty téren,
szalmakalapja glóriázza a tört fehér nyári zakót,
megzavarja a kanálgörbítés a valódi imádkozót,
s egy könnyed tv műsort keres mára,
világot vádló napi fájdalmára.
színpadi szikla – pont olyan arcok vártak,
ez is jó lesz az áltragédiáknak,
sunyi bárdok, helyezkedők, jól fogy a köpönyeg,
cinkosan kancsít a morzsára várva a tömeg...
anzágolás, máz és öntudat,
beszél hasakba lukat,
építi kényeskedve nimbuszát,
a zsinórpadláson már látni a darab végét,
a kézzel behajtott csavarok himnuszát.
/és itt még dolgozik bennem az eufémizmus/
mikor látom, hogy a magázódásból a tisztelet a hiány,
mit magából kihány
a belterjes sznobizmus,
miközben ítél, undorodik és lenéz...
ez nehéz... de adott a ritmus.
a fotókarton nagyvonalúságot kíván,
néha tapsot a kártyatrükk véginél,
miközben a beavatottaknak mosoly jelzi, hogy én tudom,
az ott nem varázspálca, csak egy partvisnyél!
Cs. Nagy László
Pillanat
Egy villamos, ahogy lefékez éppen,
vagy csak a sín, ahogy kettéragyog
a kora-őszi, fáradt napsütésben,
míg hátam támasztja a vén padot,
az a pillanat, sárgán és merészen,
mint kávéskanál a tejszínhabban,
és nem érdekel, hogy éppen lekésem
váltott jeggyel az időt magamban,
villanás, és mégis egy örökké volt,
minek se kint, se bent része lettem,
és az ősz, ahogy szép lassan közénk folyt,
mikor a könyvet mellém letettem,
egy pillanat, elolvadt semmi, semmi,
egy rövid sor a zárt lapok között,
neked írtam, majd el tudod feledni,
ahogy nap nyugszik a sínek fölött.
Paál Marcell Hesperus
Egyenlet
Úgy hiszem, az idő színtelen szövet
vagy végtelenül nyúlós, lágy zselé.
Félig-meddig elnyel minden szótövet,
bár hangja nincs, de gondosan beszél.
.
Az időtlen helyeknek nincs gazdája,
csak képzeletben könnyen járhatók.
Az Istennek kinyílt a szívcsakrája,
és vérző ajka sosem zárható.
Úgy hiszem, az idő néha felszakad,
hogy megmutassa merre léphetünk.
Múlik, ami más. Az egy közös marad.
Szemed őrzi örök képletünk.
Nagy Ilona
Peregszem...
Néha úgy folyik át a kezemen az idő,
ahogy homokszem szökik a szitaszöveten,
nem látom hol a volt és merre a jövő,
figyelem a távolt, de már nem követem.
Látod, elvesztek a régen-volt hitek,
a tegnap elaludt, a holnap messze még,
a nincsből nem adhatok – nem kell senkinek –
és a van oly ritka, amilyen távoli a rég…
0 megjegyzés