Viharos versek
A nyár nemcsak a füllesztő meleg, hanem az azt felkavaró égzengés időszaka is. Kortárs költőink hol jelképesen, hol konkrét értelemben énekelték meg ezt a megtisztító folyamatot.
Bak Rita
Változás
Amikor nagy vihar volt
letörtek az ágak
és a szél éles sarlói
lekaszálták a madárfészket.
Amikor visszatért
a nyugalom,
a pusztítás után is
lázálom gyötört,
fej nélkül,
lecsüngő karral
álltam.
Amikor visszatért a nyugalom,
az öröm is eltűnt a Földről.
Mintha elfújták volna.
Mint egy szappanbuborékot.
B. Tomos Hajnal
Ablak mögötti világ
Kint az örök változásra
fogékony maszk,
melyet folyton befut
a téli-nyári máz,
kényére-kedvére pingál
a nyughatatlan láz –
most éppen ólomszürke,
millió tűvel cseperész
s az ég lassan süllyedő léghajó.
Maradjunk itthon,
kéz a kézben itt ketten,
te és én vagyunk
az egyetlen ablak mögötti világ,
szemünkben fészkelő
csillagok alatt,
lábunkhoz dörgölőző tárgyaink
csöndjéből nézzük a vihart –
bár lehetnénk mindig így:
soha át nem festhető biztonságban,
téli-nyári hűséges szobánkban.
Paál Marcell Hesperus
Merítkezés
Vihar roppan. Az égről
lekopik a fény.
Sápadó felhőkből
vér hullik alá,
persze víz lesz
belőle, mire ideér.
Zsong a messzeség,
ablakot rezdít pár
komor dörej.
Falevelekkel táncol
az eső, pocsolyát
becéz, majd átölel.
Talán a jég,
az is csak félhang,
koppanó ütem
a nagy versenyműben.
Talán a táj most
megtisztul végre,
s vele az ember,
ki mindenhez hűtlen.
Nagy Ilona
Csak ez a csend…
Fenn egy hatalmas fekete lepke,
s mintha ma minden beleveszne
felhőtócsákból összefolyva
– csak ez a csend, csak ez ne volna…
Villám vakít, ónszínű csóva
hangtalanul bukik a tóba,
s nyomtalanul tűnik el benne
– csak ez a csend, csak ez ne lenne…
Szénsötét árnyak rohannak szerte,
gyolcstisztát vágyva, vadul keresve,
s már minden szürkét semmibe tolna
– csak ez a csend, csak ez ne volna…
Most fénysín kúszik a viharsorra,
gyöngyfehér bomlik, felhőhorda
hömpölyög előttem keresztbe
– csak ez a csend, csak ez ne lenne…
Cs. Nagy László
Nekikészül
Korom az ég, és baljós fellege
villámcikázó fénnyel van tele,
s végigver a megriadt világon,
időt sem hagyva, hogy felkiáltson,
felhőknek dől a langyos délután,
felhúzott gallérral, félőn, sután,
fák remélő árnyékába fészkel,
mit a kora-nyár puhán kibélel,
kék fodros tócsákban árván hagyott,
megszürkült, gyöngyfüzéres pamlagot,
jaj tépi fel a villámok hegyén,
szélkorbács hasítja szét könnyedén,
s a rojtokban lógó függönyön át,
a mennybolt zenget éles harsonát.
Molnár Jolán
Arctalan szörnyeteg
Takarhat bár a lomb, rezzenhet a puszta szó,
simulhat rád a fű, minden kifordítható
önmagából. Amerre lépsz, a táj ellened
tornyosul, bár néha úgy tűnik, lágy kellemet
csiklandoz bőrödre a lég, érintése selyem
szelvényes hernyó, vagy nyálas testű meztelen
csiga hideglelését idézi arcodon.
A fatörzsköteg otromba lábú masztodon,
idegyökerezett ősidők óta, s roppant
erejével mindent szétdúl, ha egyet toppant.
Fordul a szél, az orkán visító förgeteg
a torkán. Meddig a szem ellát, megrettenő
kertek rácsán túl, hol elvadult rekettye nő,
feltámad, s utolér az arctalan szörnyeteg.
Vasas Marianna
Gondolatok a viharban
Felhőfehér szellőszekér
kereke bősz gombolyagszél,
egyre szórja súlyos nyirkát,
egyre szurkos égi világ;
szopránhangú homályhattyú
lobbant gyertyát, hol a faggyú
gyöngye röpke könny, mi dermedt,
és csak sír, hull, forrong felleg.
A viharnak csend az arca,
a csend után szó faragja
azt az érzést, mi csak korgó,
mint ég gyomra, mint fényholló;
ritka arcú, igazból font
a szó, miből hű szándék zsong.
... felhőfehér szellőszekér
utolsókat fuvall, s regél
fellélegző, belső tájról,
mit nem kavar viharmámor,
sem csendesség, sem vigasság,
és a csodák titkos nyitját
úgy fedi fel: teljes marad,
nem mérgezi szellemsalak,
vágya nincsen – biztos tudat
csak az: hagyva bármely utat
bárhová tart, sosem silány:
énbe nézve nincs rossz irány.
0 megjegyzés