Ha szól a csengő...



A hamarosan kapuját nyitó iskola az ismeretanyagon kívül igen sok tanulsággal szolgál minden egykori és jelenlegi diáknak. Eklektikus válogatásunk olyan alkotásokat gyűjtött egy csokorba, ahol a kulcsszó: a tudás.




Tarnai Csaba
Kapcsolat


Vagyunk itt szelíd, ártatlan bárányok,
Olykor féktelen, tomboló vadak,
De megülünk szép csendben, ha úgy mondod,
S szívünkkel mégis a friss szél szalad.
És vagyunk még tudatlan kisemberek,
Törpék, de szemünk a kék égre néz,
S Te lágyan kezeddel magasba emelsz,
Óriás szíveddel felhőkig érsz.




Cs. Nagy László
Gondolat-bér


Egy gondolatnak vajon mi a bére,
vagy csak mint zsebben az aprópénz pereg?
Tetten érhető hogy, valamit ér-e,
vagy csak mint elnyűtt hintalón’ a nyereg?

Zarándokolnék őt keresve rendre,
koptatnám lábam futva akárhová,
hol csillan egy gondolatban az elme,
fejét terhével vállamra hajtaná.

Mindegy is ködös tegnapból vagy mából,
katedrálison vagy sikátor-közön,
ha fénylőn kinéz az ész ablakából,
redőt vet divatos talmi-függönyön,

mert az vagy amivé tesz a gondolat,
hogy meghajolhass lét-színpadod előtt,
le kell rombolnod temérdek giccs-falat,
mi akaratlanul is fejedre nőtt.

Egy gondolatnak vajon mi a bére,
ki, aki megmondja olcsó vagy drága?
A lényeg, egekig vajon felér-e
fényt szórva e szürkülő vak-világba.




Vasas Marianna
Meg(t)érés


Az óramutatóból egy ódon árnyalak kiszökött,
majd egyenesen felém tartva, mint felrázó jóbarát
azt suttogta: “az idő tünékeny, az ismeret örök”
Akkor még nem hittem igaznak szava súlyos tartalmát.

Akkor még új és tiszta volt a tudás, de az érettség
lapján szertelen, zsenge porhangyák futkorásztak.
Éreztem: az a régi szellem az értelemfénybe lép,
de eltakarták látásom homályos hévfátylak.

Csak ketyegett, csak kergetett tovább engem az idő,
sugár és árny felváltva táncolt a falon.
Mire feleszméltem, villant csak fel: lehet, nincs is fő,
amit ne sújtana sohasem unalom.

Azokon az órákon még nem tudtam, nem is hittem,
mit a jelen bölcs nagyok által szőtt,
miért kellett volna az iskolát eszményítenem,
hogyha akkor még nem hagytam el őt?

Látom most már, kedves padjaim
mennyi cselt, csínyt, firkálást tűrtetek magatokba.
Most már tudom, minek hangja kín,
a kapun belüli ahhoz képest angyalbolha…

Iskola! Óvtál, dajkáltál, voltál burok.
Bennem ülepedők szent alapja.
Mikor végleg kiléptem Belőled, hullt ott
valami kedves-kesernyés manna.

Már tudom Rólad, észpontos szívvel:
az idő változékony, és az ismeret él.
Akárhányszor kalandoztam is el:
ami vissza nem térő, Benned az is megtér.




Nagy Ilona
Nem tanultam még…


Tudod, annyi mindent nem tanultam még meg, 
például azt sem, hogy mért vannak miértek, 
és vajon válaszokat hogyan kaphatok, 
ha a nem és az igen betűhalmazok, 

a csend nem hallgatás, csupáncsak nem beszél, 
létezik gyávaság, és fújhat szembeszél, 
hogy mért a hamisaké lehet az igaz, 
és azt hogy virágok közt, hogy nőhet ki gaz, 

s az út sem előre, leginkább hátra visz, 
hogy a körbe-körbe csak játék, és hamis, 
és annyi minden van még, amit nem értek, 
például, hogy miért nem tanultam még meg…




B. Tomos Hajnal
A kezdet krónikája


Csak arra emlékszem,
hogy a betűk ott nyüzsögtek
szétszórtan az eszményi zöldek,
dohánybarnák pázsitján,
s a kék fodrokkal cifrázott
homokredőkön,
mint valami apró, 
furcsa madarak
s én sokáig futkostam utánuk –

Néha megtörtént, hogy
fáradtan kuporodtak ceruzám alá.




Hajnal Éva
Első nap az iskolában


Amikor beléptem az osztályterembe, nem tudtam, hová üljek, mert ugye, ha Peti mellé ülnék le, aki a barátom, akkor nem tudnék anyukámnak engedelmeskedni, aki azt mondta, hogy feltétlenül üljek előre, mert akkor a tanító néni mindig figyelni fog rám, mert a hátul ülőket nem figyeli, észre sem veszi őket és fontos az első benyomás.

Én nem tudom, mi az az első benyomás, de megijedtem, ezért inkább előre ültem, nehogy hiányozzon a benyomásom és csak integettem a Petinek, aki az utolsó padban érezte jól magát. A szoba szép volt és tágas, csak kicsit be kellett zsúfolódni, mert kevés volt a hely.

Anyukám hamar elment és ez nem esett jól, de odajött a Juli és azt mondta, hogy velem szeretne enni, mert már titokban korog a gyomra. Beleegyeztem, csak a gyomra miatt, mert az egy fontos testrész.

Amikor befaltuk az összes gumicukrot, a Juli kiment inni. Én is szomjas voltam, de nem tudtam titokban kimenni, mert anyukám megmondta, hogy titkolózni bűn és nem akartam bűnös lenni, mint a Juli. Őt az igazgató bácsi hozta vissza és megkérte, hogy ne mászkáljon csak úgy és olyan furán nézett a tanító nénire. Én is megpróbáltam úgy nézni, de mégsem tudtam úgy mozgatni a bajuszomat.

Amikor már végre a Juli is visszaült mellém, a tanító néni elmagyarázta, milyen jó nekünk, hogy már iskolások vagyunk, mert már nem vagyunk kis ovisok és nem kell aludni sem délután. Ezt a Viki nem tudta, ezért véletlenül elaludt és még a fejét is betakarta a pulcsijával. Akkor nagyon csendben folytattuk az evést a Julival, nehogy a Viki felébredjen, mert még ott volt a szendvicsem és hálából elfeleztük.

Közben mindent ki kellett pakolni a táskánkból és a szekrényben, vagy a padban kellett elhelyezni, de én tudtam, hogy mi az enyém, ezért gyorsan visszatettem a szép új táskámba és örültem, hogy az enyém még megvan.

Akkor váratlanul pisilnem kellett. Megkértem a Julit, hogy jöjjön el velem – no, ne a fiúvécébe, mert ő még csak lány és oda nem jöhet –, mert anyukám azt mondta, nem szabad egyedül kóborolni sehová. Elkísért. A bajuszos bácsival most ketten találkoztunk. Már nem csillogott a szeme, így kísért vissza minket az első bébe, de úgy is lehet mondani, hogy Béla.
A legrosszabb mégis az volt, amikor a tanító néni anyukámmal beszélgetett és azt mondta, igazán nagyon kreatív vagyok és érdemes volna itt maradnom a képzőművész szakkörön, mert nemezelni fognak.

Én nem tudom, mi az, hogy kreatív, de megkértem anyukámat, hogy gyorsan menjünk vissza az oviba, mert Anci néni azt mondta, hogy ott mindig üres lesz a helyem és szeretnék visszaülni az üres helyemre.


Megosztás:

0 megjegyzés