Illés Lilla M.: Kavicsok


Hűvös, februári nap van, az eget sűrű, ragacsos felhők borítják. „Havazni fog” – gondolom, mikor annyi év után újra bekopogok az ajtódon. Az öreg, sárga bérház némán tornyosul előttem, se mozgás, se egy cseppnyi hang nem hallatszott bentről. Újra kopogok – újra semmi, csak ökleim visszahangja pattog a körfolyosó málló falai között. Milyen rég jártam erre, nem is tudom! Elképzelem, ahogy kipillantasz a kisablakon, remegő kezedben langyos tejeskávé, amit akárhogy is édesítesz, keserű marad. A doh beette magát a szádba, íze folyton ott lebeg a nyelőcsöved felett. Bizonyára nem ismersz meg hosszú, őszülő szakállam, félvak szemeim mögött, csak egy rongyos, fáradt öregember vagyok, akinek sehogy sem akarsz ajtót nyitni.  Pontosan értelek, én sem tenném a helyedben.  Annyi rosszat hallani manapság.
Várok még pár percet, aztán arra gondolok, talán nem is laksz már itt. Indulni készülök. De ahogy a lépcsőház felé veszem a lépteim, megnyikordul mögöttem az ajtó. Visszanézek. Ott állsz, pont úgy, ahogy elképzeltelek: csíkos háziköpenyben, kezedben pöttyös bögre, orrodon félrecsúszott, csiptetős szemüveg. S csak bámulsz, bámulsz rám, meredten.
– Te vagy az? – kérded, hangod ködös, szinte túlvilági.
– Én vagyok – felelem, s egészen feléd fordulok. – Ahogy megbeszéltük.
– Máris? – Nézel rám zavartan. Nincs félelem, sem harag a hangodban, csupán valami meglepettség. Ennek örülök. – Csak úgy repül az idő!
Visszacsoszogsz a szobába; az ajtó résén át látom, ahogy eloltod az öreg petróleumlámpát, bezárod az ablakokat és letakarod az ágyat. Kabátot veszel.
A lépcsőn már csak a karomba kapaszkodva bírsz lemászni – hiába, te sem vagy már a régi. Odakint erőst fúj a szél – átkarolom a vállad, hogy ne vacogj annyira. Végig járjuk a várost, mélyen magunkba szívjuk poros levegőjét, szemünk körbe-körbe jár a színes, apró házakon, a templomok omló tornyain. Nem beszélünk, hagyjuk, hogy a város hangjai eltöltsenek minket; a harangok, a fákról leomló hó nesze, de még a kavicsok is mintha ismerősen csikorognának a talpunk alatt. Itt semmi sem változott, itt minden olyan mozdulatlan, olyan egyértelműen egyszerű. A szememhez érek – hiányzott ez a hely.
Utoljára még lemegyünk a zajló Dunához, s kis, lapos kavicsokat keresünk a parton.
– Emlékszel? – Kérdezem. Aprót bólintasz, s elég a szemedbe néznem, hogy tudjam, mire gondolsz: nyarak voltak, forró, ifjú, gondtalan nyarak. Hárman jártunk a folyóra, akkor még hárman. Istenem, mennyit nevettünk, mennyit játszottunk, mennyit fürdőztünk az aranyló napsugarakban! Ketten maradtunk, már csak ketten. De nemsokára újra együtt leszünk, ahogy akkor, régen.
Eldobod az első kavicsot. A kis kődarab megpattan a vízen, ugrik egyet, aztán fennakad egy úszó jégtáblán. Én is elhajítom az enyém, aztán előre lépek párat.
– Ideje utána indulni.
A horizont elmosódik, a folyó szinte összeolvad a szürke éggel. Mellettem lépkedsz, felszisszensz, ahogy a hideg víz felkúszik a bokádon, végigszalad a combodon és lassan ellepi a mellkasod.
Egy percre még megfordulok.
Homályos tekintetem előtt egy percre még felrémlik a part, aranyló homokjában három kisgyerek játszik nevetve.
Kiáltani szeretnék: Hahó! De csak suttogni bírok, s hangom elnyeli a dunai szél.

Megosztás:

0 megjegyzés