Szóképek bölcsessége
Klasszikus válogatásunkban filozófus költők verseiből szemezgettünk. Válogatásunk tükrözi azt a tényt, miszerint a lentebbi gondolkodók az érzelmek mesterei is voltak egyúttal; szóképeikből pedig gyakran a természet szelleme bontakozott ki.
Friedrich Nietzsche
Magas hegyekből
Ó élet dele! Ünnepi idő!
Ó nyári kertek!
Nyugtalanság s öröm messzibe lesnek:
barátokra várok, s nap napra jő.
Hol maradtok? Jertek! Itt az idő!
Nem értetek öltött-e rózsadíszt
a szürke gleccser?
Rátok vár a patak, fellegeket ver
vágyó szél magasba, s a kékben itt
madártávlatból jöttötök lesik.
Terítettem nektek hegy magasán:–
ki él a csillag
ily közelében s ily mélyek kit hívnak?
Van-e tágasabb, mint az én hazám?
S ízlelte-e mézem valaki tán?
- Itt vagytok! – Jaj, de én nem az vagyok,
akit kerestek!
Tétováztok – ó jobb, aki neheztel!
Kezem, arcom, léptem megváltozott?
S ami vagyok – nektek nem az vagyok?
Más lettem? Magamra sem ismerek?
s magam okoztam?
Birkózó s magam legyőzője voltam?
Kit önereje sokszor letepert
s öngyőzelme ütött rajta sebet?
Ott éltem, hol a szél legélesebb?
Tán ott lakoztam,
hol senki más: a jegesmedve-honban?
Feledtem istent, átkot s emberéletet?
Lidércként járok gleccserek felett?
- Régi barátok! Borzad arcotok,
s mégis szerettek!
Menjetek! E hely nem való tinektek:
jéghon s sziklák között a csúcsokon
vadász légy és a zergével rokon.
Gonosz vadász lettem! – Milyen feszes,
nézzétek, íjam!
Mily nagy erő kellett, hogy megszorítsam –:
de jaj! e nyíl nektek félelmetes,
mint egy nyíl sem –fussatok, míg lehet!...
Elfordultok? – Ó szív, tűrtél sokat,
s nem szűnt reményed:
új barátoknak tárj ajtót s belépnek!
Hagyd a régit! Az emlékrajokat!
Ifjú voltál – s most ifjabb s okosabb!
Közös remény volt, mi összekötött
s nincs ki megértse,
mit szeretet rótt idők szövetébe.
Olyan, mint pergament, mit régidők
barnítnak s széthullik kezed között.
Nem barátok már, csak – hogy mondjam ezt? –
baráti árnyak!
baráti árnyak!
Szivem s ajtóm előtt az éjben állnak
s szólnak: "barátok voltunk, nem hiszed?"
Ó hervadt szó – illatod hova lett!
Ó ifjú vágy, nem értetted magad!
Akikre vágytam,
s hittem, rokonaim a változásban,
megvénültek, s így mind messzeszakadt:
Ki változik – rokonom az marad.
Ó élet dele! Megifjult idő!
Ó nyári kertek!
Nyugtalanság s öröm messzibe lesnek!
Barátokra várok, nap napra jő
új barátok, jertek! Itt az idő!
E dalnak vége – fájó szavú vágy
elhalt a szájban:
varázsló tette, barát, kire vártam,
ne kérdjétek, ki, a déli barát,
az egyből kettő lett – hogy délre járt...
Együtt győzünk s ünnepek ünnepét
most üljük újra:
vendégek vendége jött, Zarathustra!
Nevet a föld s függönyét tépi szét,
most mennyegzőt ül a fény s a sötét...
/Hajnal Gábor fordítása/
Friedrich Schiller
Az örömhöz
Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod.
Milliók ti, kart a karba!
Gyúljon csók az ajkakon!
Túl a csillagsátoron
él mindnyájunk édesatyja!
Ha célt ért a férfi végül:
társa mellett hű barát,
s kedves nőt nyert hitveséül,
zengje vélünk víg dalát,
s minden szív, ha dobban érte
szív csak egy a földtekén!
Ám ki ezt még el nem érte,
sírva fusson el szegény.
Mind a roppant kör lakóit
szent rokonszenv hassa át!
Csillagokba vonz az át
a rejtelmes égi trónig.
Isszuk mind e drága nedvet
a természet keblein.
Jók és rosszak ott repesnek
könnyű rózsaléptein.
Zsenge fürttel, csókkal áldott,
szív hű lángra tőle gyúl:
kéjben úsznak a parányok,
s kerub zengi: szent az Úr!
Milliók ti, porba hulltok?
Érzed, élet, alkotód?
Rejtik őt a csillagok!
Sátrukon túl, él az Úr ott!
Ő a rugó, ő az élet,
ösztökéje: az öröm:
tőle, tőle jár a létnek
óraműve bölcs körön:
csíra szárba tőle szökken,
mennynek napja tőle kél:
szférákat hajt mély ködökben,
hova látcső el nem ér.
Boldogan, mint napja lobban
s száll az ég dús térein,
járjatok ti, véreim,
mint a hősök, utatokban.
Az igazság tükre mélyén
a tudóssal szembenéz.
Hív erénye sziklaélén
óvja azt, ki tűrni kész.
Fönn a hitnek fényes ormán
lengedeznek zászlai,
s látni őt a szív omoltán
angyalok közt állani.
Milliók ti, tűrjetek csak,
míg a jobb kor napja gyúl.
Csillagsátoron túl az Úr
megjutalmaz érte egy nap.
Isteneknek nincs mit adni:
istenülni nagy dolog.
Gyász, szegénység, jöjj: vigadni
várnak ím a boldogok!
Fátyol hulljon bűnre, bajra,
ellenednek megbocsáss:
szívét többé könny ne marja,
ne rágódjék rajta gyász.
Adóskönyvünk elenyésszen,
béküljön meg, aki él.
Mint mi egymást, úgy ítél
minket isten fenn az égben.
Szent öröm vet borba lángot:
arany fürtünk nedve bő:
békét isznak kannibálok,
hősi vért a kétkedő.
Ünnepeljünk mind felállva,
míg a kelyhünk körbe megy.
Csapjon égig habja lángja!
Áldjuk a Jó Szellemet!
Kit a csillagár dicsér fenn
és szeráfok zengenek:
áldjuk a Jó Szellemet
csillagsátrán túl az égben!
Bátor szív a szenvedésben,
oltalom, ha árva hív,
sírig hűség esküvésben,
mindig nyílt és tiszta szív,
trón előtt is férfi-fenség,
vér, vagyon kell érte bár,
szolgálatnak hű fizetség,
s árulónak rút halál!
Mondjuk e szent kört bezárva
tűz borunkra esküvést,
híven álljuk e kötést:
esküdjünk az ég Urára!
Zsarnokláncról szabadulón,
Nagylelkűek lehetünk,
Remény a halálos ágyon;
Hol Főbíránk lesz velünk!
Halottak akarnak élni!
Jó fivérek, együtt lelkek,
Bocsánatért esdekelni.
És eltűnnek a pokol térei.
Derűvel jöjj végső óra!
Édes álom leple mélyén!
Testvér, figyelj a szóra
Égi bíránk vár a végén.
/Rónay György fordítása/
Lucian Blaga
A hazátlan idő
A hazátlan idő: víz nélküli folyam,
száraz a szemhéj, mint a meder, olyan.
A hazátlan idő: legyőzetett szívek,
meddő korok, holt lelkiismeret.
A hazátlan idő: sötét, baljós mese,
hegygerincek zúgó, fekete fenyvese.
A hazátlan idő: anyaföld, szántatlan,
kihalt szárnyalások, lelkek darabokban.
A hazátlan idő: ellobbanó fáklya,
sors harangja és az ég rideg magánya.
A hazátlan idő: keserű szerelem.
Méhraj - mennyekre, viaszra éhesen.
/Lengyel Ferenc fordítása/
Friedrich von Schlegel
A pillangó
Ne járjam a táncot?
Hisz semmi se könnyebb,
és tarka virágok
a zöldben nyüzsögnek.
Színes szárnyaim már
egyre fényesebbek,
egyre édesebben
pihegnek a kelyhek.
Meglopom a kelyhet,
nem védhetitek meg.
Milyen gyönyörűség,
ha este, ha reggel
könnyelműen szállok
hegy és völgy felett el.
Ha susog az este,
fölizzik a felleg,
ha szellő aranylik,
a rét színe zöldebb;
meglopom a kelyhet,
nem védhetitek meg.
/Garai Gábor fordítása/
Giacomo Leopardi
Árvamadár
Az ó-torony csúcsáról a mezőkre
le-leröppensz, fütyülve szakadatlan,
árvamadár, míg be nem áll az este.
Az édes ének száll végig a völgyön,
a tavasz fénye csattan
szét a derűs mezőn, a levegőben,
s látványától míg a szív is megenyhül.
Béget a nyáj, és hallod, bőg a csorda,
és zsivajogva száz madár cikázik
víg versenyt most a megújult időnek
ujjongva, a szabad égen keresztül, –
te félreállsz, s tűnődve nézed őket.
Se szárnyalás, se társak,
nem kell öröm se, te mulatni félszeg, –
csak dalolsz, és az élet,
a nagy év közben elszórja virágod.
Jaj, sorsom a tiédre
fájón hasonlít! Tréfa és vidámság
és szerelem, te ifjuság fivére,
a kikelettel hűséges barátok,
nem kelletek, – tőletek, nem tudom, mért,
csak messze menekednék.
Itthon is idegenként,
remete módra töltöm
életemet és közben tavaszom száll.
Ez a nap, mely az estébe hajol már,
az ünnep napja itt a mi falunkban.
Most a csöndben harangok szava kondul,
most hosszú puskaropogás gurul szét,
és a visszhang megdöndül a falun túl.
Ünneplő viseletben
a házakból kiárad
a fiatalság, s már nyüzsög az utca,
és néz és nézik, csak úgy ver a szívük.
Én itt letelepedtem
a mezőnek egy magános zugában;
játéknak, mulatásnak
órája máskorra marad: a fényes
levegőbe merengek,
s rám süt a nap a távoli hegyek közt
hanyatlóban, s az árnnyal
versengve mintha mondaná ez egyet:
„Lásd, boldog ifjúságod tovaszárnyal."
Te, árvamadár, ha életed estje
eljön, amint ez csillagok parancsa,
biztos egyszer se bánod,
ahogy éltél, hisz benned minden érzés
a természet gyümölcse.
Ha napjaim betöltve
a gyűlöletes aggkor
küszöbéig elérek,
s nincs már szememnek más szívhez beszéde,
mert a világ üres, és a jelennél
a jövőnek csak még sűrűbb borúja,
hogy nézek vissza akkor
önmagamra, az eltűnt ifjuságra?
Majd gyakran szánva-bánva,
vigasztalan bár, fordulok a múltba.
/Rába György fordítása/
0 megjegyzés