Pillanatok léptei
Sütő Fanni
Éjfél
A lány léptei ütemesen kopogtak az utcán, mint a múló másodpercek. A házak diszkréten elfordították a szemüket, a csillagok pedig a felhők sötét selymébe rejtették arcukat. Éjfél összehúzta magán bánat-vörös köpenyét, és megszaporázta a lépteit a kastély irányába, ahol a nővére, Príma, már biztos a kapuban türelmetlenkedve várta visszatértét. Éjfélnek nem akaródzott hazamenni, a szive üres harangként kongott a mellkasában, és a szája sarkában egy bizonytalan csók emléke ült. Az álarcos bálon találkozott a fiúval, akin ezüstszürke mellény feszült, és akinek arcát sötétkék maszk fedte. Olyan könnyedén fogta át a derekát keringő közben, mintha az ujjai csak kósza gondolatok lennének, és amikor a forgásnál közelebb léptek egymáshoz, Éjfél érezte a fiú ruhájából áradó nyári hajnal illatát. Már akkor sejtette, hogy soha nem lehet több köztük egy zongoradallammal teli éjszakánál. A cselló sírt, ahogy a kezük elszakadt egymástól, és a lány csak akkor vette észre, hogy a táncpartnere kesztyűje a kezében maradt, amikor az már rég eltűnt a párok forgatagában. Éjfél az arcához szorította a reménynél is foszlékonyabb anyagból készült kiegészítőt, és kisietett a teremből. Amikor a lámpák rebegő bűvkörébe ért, ráébredt, hogy a fiú a Reggel legidősebb fia, Pirkadat volt, akiről úgy hírlett, fittyet hány a népük szigorú szabályara és rengeteg szivet tört már össze. Talán Éjfélé is erre a sorsra fog jutni, de a lányt nem érdekelte a jövő, csak a pár perc, amiben saját maga lehetett. A macskakövek együttérzően doromboltak körülötte, nővére pedig megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre tizenkettőt ütött a toronyóra. Éjfél hazaért, és Príma elindulhatott élvezni azt a hatvan percet, ami neki járt a napból, az álmokka teli egy órát, amit a nap hátralevő huszonhárom órájában gyászolhat majd.
Hajnal Éva
Kőcsipke
Kicsipkézte a dér a lépcsőfokokat, mintha angyalok lépte nyomát látnám. Szépen horgolt, gondos munka. Lépések muzsikáját hallgatom. Apró, légies lépésekét, melyek máskor belevesznek a csendbe. Most hallani őket.
Rég jártam erre. Minden oly szokatlanul nyugodt ma, csak szívverésem dübörög vérereimmel kergetőzve. Ajándék ez a csend. Isten belehorgolta a csipkék közé, hogy mindenki láthassa és gyönyörködjék. Ő mindent ezért tesz, a gyönyörködés miatt. A hangokat is ezért találta ki, hogy általuk nyerjen értelmet a hallgatás. Meg ezt a tejfehér ködöt is, ezt az áttetsző kendőt, hogy beburkolja vele a sok fölösleges szót, a sok cikázó képet, légies teret adva a nesztelenség grádicsainak. Elindulok ezen a lépcsőn. Nem tudom, hová jutok, de abban bizonyos vagyok, Isten lába nyomában jó nekem.
Rég jártam erre. Minden oly szokatlanul nyugodt ma, csak szívverésem dübörög vérereimmel kergetőzve. Ajándék ez a csend. Isten belehorgolta a csipkék közé, hogy mindenki láthassa és gyönyörködjék. Ő mindent ezért tesz, a gyönyörködés miatt. A hangokat is ezért találta ki, hogy általuk nyerjen értelmet a hallgatás. Meg ezt a tejfehér ködöt is, ezt az áttetsző kendőt, hogy beburkolja vele a sok fölösleges szót, a sok cikázó képet, légies teret adva a nesztelenség grádicsainak. Elindulok ezen a lépcsőn. Nem tudom, hová jutok, de abban bizonyos vagyok, Isten lába nyomában jó nekem.
Képek forrásai:
https://pixabay.com/hu/fant%C3%A1zia-%C3%B3ra-szobor-f%C3%A9ny-spir%C3%A1l-2879946/
https://www.pexels.com/photo/abstract-blur-branch-christmas-259698/
0 megjegyzés