Szívünkből a Vers




A magyar költészet napján terjedelmes válogatással kedveskedik az Olvasóknak folyóiratunk. Ezúttal arról vallanak verselőink, ami őket a szavakhoz köti.
Kellemes gyönyörködést kívánunk!







Hajnal Éva
egyszer


ha egyszer vers nélkül maradnék
versed bíbor csipkéjét sorsomra takard
cikornyák nélküli
csöndes takaród lassan öleljen
hadd olvadjon bennem lélegzetté
mint a csend
hadd ízlelgessem hallgatag neszét
ahogy földet ér lépteim porán
csókkal illetve mindünk lábnyomát



Bakkné Szentesi Csilla
A vers


...szellemnek kalács borral leöblítve,
sánta eb kolonca, koldus hegedűje,
tegnapi kenyered, holnapi betevőd,
világmegváltóktól szennyes lepedőd,
szerelmes vágyak ágya, temetője,
halotti lepel. A lélek szeretője.




Gősi Vali
Szavak


Feleslegesek a nagy szavak,
végül úgyis a csönd marad.
A némaságból ha feldereng
a fényes ég – a régi kék –
átragyog a pillanat, és visszatér
egy régi hang.

Nem kellenek a nagy szavak,
csak tiszták, szépek, igazak.
S ha néhányat a világ befogad,
didergő, szerény, halk szavad
örökkön szóló
hang marad.







B. Tomos Hajnal
Mítoszaim


Úgy érzem,
tollam csak éjszakák
földjében szánt,
fekete gyolcs issza
mint vérem
a visszhangtalan sorokat –
érintené bár
kezetek parazsa vállamat,
vetődne leheletetek
csóvája borzongásaimra,
értő szemetek pásztortüzeivel
ülnétek körül mítoszaimat:
meglátnátok akkor fényüknél
a párhuzamos időt
és nektek termő,
gyógyító fájdalmakat.







Gősi Vali
A végtelenség tenyerén


Ha írok néha, a versben ott vagyok,
s a fojtott hangon síró verssoron
míg átoson a lopakodó bánat,
lassú táncot lejtve arcomon,
lágy fényével megsimít az emlék,
és rám hajol az est a balkonon.
Megérint az égbolt szende csendje,
a mindenséggel míg együtt vagyok,
csillagfényben világlik a lelkem,
és énekelnek szelíd angyalok.
Áthallik az éteren a dallam…
a végtelenség tenyerén vagyok.




Márkus László
versmunkás monológ


magam építem magamat magamnak
hogy munkámat befejezem-e valaha
nem tudom
könnyedebb és súlyosabb témákból építkezem
habarcsom betűk keverékéből áll
álombéli hajlékom homlokzatán
versekből képzek bordűrt
falazókanalam lúdtoll is lehetne
de nincs nekem
csak
pucér libákkal találkozom
hűtőpulti ravatalukon
múzsám rest kissé
rezignáltan dolgozik kezem alá
így
sosem lesz belőlem modern Sztahanov
mai költőként lélektelen laptopomon
toldozgatom rozoga egomat
önnön zsenialitásom pusztító tüzénél
ápolgatom elgémberedett lelkemet







B. Tomos Hajnal
Betűtávlat


Nem baj,ha lehull
a tekintet,
ha elsorvad a szem,
mely ma még
látta a folyó fodrát,
csak megmaradjon
a meder s benne
az öröksodrású ár –
az elmés é
és a kis hasas bé
száz év múlva is
ugyanazt üzenje
a nyelvemet értőnek,
amit ma leírtam
neki – mindenkinek.

Ha elakad egy hang,
csak karcolásnyi seb –
a nyelv maradjon épen,
mely újraformálhatja,
s a kéz,hogy alakját rajzolja,
ha Kazinczy lámpása
vetne rá figyelő csóvát...

...mert mindig volt, aki
a lehullott tollat felvegye.




Harcos Katalin    
Aggodalom


Szép szavaink színes forgatagát
idegen jövevények szaporítják.
Bár olykor színesítik a magyart,
többnyire tőlük silányul a nyelv.
Lám, ha a hitványság teret enged,
elnyeli féltett kincseit balga jövőnk.







B. Tomos Hajnal
Ars poetica mindennapokra


Meg kell állítania,
– ha percre is –
a vágtázó lábat,
ki kell nyitnia
az ellenző mögötti
szemet,
be kell surrannia
a fülhallgató alá,
átszivárogni, akár
ozmózis útján
a dobhártyákon,
el kell jutnia
a parlagon maradt szívekhez.





Gősi Vali
talán a vers


talán a gondolat
– a szép –
talán a vers segít
értelmes lét felé
talán az út során
kinyújtott kéz
talán a csend-vajúdta
hang becéz
ha röpke pillanatra
hozzád elér

talán a villanó remény
mint pislanó fény fakad
s nem rettent rút harag
szivárvány-lelkeket
ha majd a csend szökik
nyomában halkan
hang halad
utat talál
bekopog zord szívek falán
talán a vers





Cs. Nagy László
Költő


Betűkre nézve mélybe lát,
égő lángszobor a lelke,
napfényre lép a füstön át,
fojtó keserét lenyelve,

parázslik tollhegyén a szó,
homályba vész ágy, s az asztal,
széltől tépázott léghajó
harcol istenlő panasszal,

akár a tűz, ha fát emészt,
akár út szélén feledten,
kibomló végtelen egészt
zenél szertehulló rendben,

prométheuszi áldozat,
lángsebébe varjak tépnek,
szóból megfestett álmokat
feszít rohanva a szélnek.







Hajnal Éva
újra


újrahegyezted ceruzámat
érintésén
jönnek-mennek szavaim
egymásba fonódnak mint a gyökerek
selymes gondolatok úsznak szállanak
kitárt szárnyakon rezdül általuk a csend
mintha táncban röppennének kicsiny lábaik
gyöngéden csusszannak a papírlapon
máskor tétován
gyámoltalanul
lábuk meg-megáll
s mintha cél nélkül
csak ténferegne általuk a szó
úgy járnak
sután
aztán szenvedélyes táncba kezdenek
egyszerűségük egymásra simul
összeégnek
mint szerelmesek
nem bánom már a sok forgácsot








Bakkné Szentesi Csilla
valami új kell


valami más kell  valami új
valami ami mai
nem valamiféle megszokott rím
avitt gondolat
az évszakok már régen elavultak
modern világot élünk
a vers már szabad
s minden szabad benne
a téma a forma a gondolat

a másság itt nem csak  elfogadható
de  kötelező
ha azt akarod
hogy különc világuk befogadjon
legyél más
mégis uniformisukban
szeress meztelen sorokban
mocsokban
gyűlöld mit addig imádtál
vesd meg a klasszikusan szépet
csinálj szavakból
forradalmibb hamis képet
trágárkodj ködösíts
ha nincs mit mondanod
nem kell hogy megértsék
arra ott vannak ők
a nagyok
kik nagy mellénnyel tapossák
mit évszázadok
irodalomban-maradót alkotott







Nagy Ilona
Hadd legyek…


                   Hadd legyek gyöngybetű hófehér papíron,
mindezért, ha az kell, pirossal leírom
azt a búzakéket, azt a nyári sárgát,
melyik búzaföldön lógatta a lábát,

szöcskéket is írok, levélszínű sáskát,
szomorúfűzfának földig omló fátylát,
összefonom aztán üvegfényű csendnek
és bodzafehéret adok a keretnek.

Teszek bele krémszínt, lesz majd benne mályva,
szeder lesz a felhő, tollkönnyű a párja,
azúrvizű tóban hamvas tavirózsa,
s körülöleli a délibábos róna.

Pirkadatnarancsot fel az égperemre,
tavasz-szín virágot rétre és hegyekre,
utaknak rózsakő, homok a partoknak,
s mielőtt a szürkék netalán elfogynak,

búgó vadgalambot halványmenta lombhoz,
téglavöröset a megkopott betonhoz…
S kell még hajnalfehér… De pirossal írom,
hadd legyek gyöngybetű hófehér papíron…







Képforrások:

Megosztás:

0 megjegyzés