Idegen tájak érintése




Bár a költők többsége leginkább belső tájakon szeret barangolni, nem kizárt az sem, hogy inspirálja őket a nagyvilág megannyi remeke. Kortárs válogatásunk keretében ezúttal egy olyan utazásra invitáljuk az Olvasókat, ahol gyönyörködhetnek a felidézett hegyek, tengerek, idegen tájak mesés forgatagában.






B. Tomos Hajnal
Hajnalonta görög partokon


Most arra gondolok,
a márványtüskés görög partra,
hol vörösre égetett
korsó-cserepeket szedegettem,
hol fenékig átláttam a tengert
s halivadékok raja rajzolta
lábam körül a nyolcasokat.
Az idős hölgyek rendszerint
ilyenkor érkeztek biciklijükkel,
felpakolva s beúsztak szinte a látóhatárig
egymást túllicitálva, míg hangjuk
nem érte el a partot –
aztán színes plédeken
sajtot és olajbogyót ettek,
friss kávéjuk illata
terjengett szerte és pörgött,
sziszegett a rengeteg
-osz meg -ász végtelenszer.

Most is ez szivárog valahonnan,
mint láthatatlan szirének suttogása
a zárt ablakok mögé
most, hogy párolog,
piszkosszürkén haldokol ez a tél is.




Molnár Jolán
A sziget


Ahol páráját gyöngyözi forrpontja
a léget borzongató ragyogásnak,
hol egzotikus farktollát kibontja
a kolibri, csöpp fészkébe tojást rak,

s szivárványszárnyán szitál a boldogság;
hol barbár, faragott istenek álmát,
s meddő kőasszonyok nászágyát mossák
a hullámok; ahol datolyapálmák

siratják kagylóhéjak igazgyöngyét,
örvény gyűrűzi a víz ezüst csöndjét,
hol fönn jajong sirálycsapat éktelen

ricsaja; s a "tenger fájdalma ellen"
kikelnek rózsaszín flamingó szívek –
ott égkékből von kupolát a sziget.





B.Tomos Hajnal
Páros táj


Valamit megszerzett belőlem
a látvány,
amint tenger a parttal összeér,
mint két egymásba simuló
hűs tenyér,
ott maradt egyszer
ízekre szedett lényegem,
mint tettből a könnytiszta
értelem
s azóta mindent,
mit érintek, tudatlan,
látószög árnyalta kép,
akárha holtsárga koponya
kútjában tükröződnék.

Vissza kell térnem – érzem –
a páros táj összemarkába,
édeni tudásom azúr világába,
csak tenger ringásához
csillapultan,
csak magammal egyként
azonosan.





Gősi Vali
Tengerkék álmok
meditációk
(változatok)


I.

semmi sincs most
csak a tenger
az ég lehajol és a vízzel
összeolvad
minden mi volt itt most nincsen
csak a kékség csak a tenger
narancsliget ringó csendben
kavics- s homokrengetegben
olíva-zöld szirteken áll a pillanat
ultramarin fényben úszik
könnyű árnyam
semmi vagyok – mégis minden
homokszem a végtelenben
zöld s kék színű lebegésben
csak a csend van
csak a tenger
a hegy ormán olajfák közt
figyel Isten


II.

ha úgy érzed
hogy már semmi vagy
nincs idő áll a pillanat
halál sehol csak létezés
és nincs közel csak messzeség
csak mozdulatlan egy egész
a lélegzeted is belevész
az áttetsző kék semmibe
beszédnek szónak hűlt helye
békesség ragyog a lelkeden
az ég azúrja rád borul
a fény a színek közé simul
akkor megleled önmagad
minden vagy
örök a pillanat






Kárpáti Tibor
Zakynthosi anziksz


Megleplek egy emlékképpel
Léten túli égszínkékkel
Fény-festékkel elkeverten
Elring a menny a tengerben
A tenger azúr öblében
Mint lélek az Úr ölében

Álomképemmel megleplek
Felhő képében lebegnek
Át tereken és korokon
Kikkel habfehér homokon
A hullámzó sziklák alatt
Szikra-táncot táncolt a nap




Sonkoly Éva
Forró nyáron


Hűvös estén az égen
sötét fellegek mint
távoli hegyek orma.
Mögötte villám rajzol
kérdőjeleket, egy-egy
arc kontúrja, pillanatra
feltűnik, aztán tova viszi
a szél. Most hajamba túr,
fülembe súg, ébredek.

Álmodtam tán' az arcokat,
a hegyeket, összerakta a
– képzelet.







Pásztor Attila
Sirályok közt


Szajna hív e szelíd partra...
Két hajónk – szellőn ringatva
fecseg, s locsog vasmacskákhoz,
felhőt csikland erdő, árboc...

Argenteuil kőhajtásra
Párizstól - lelt ifjúságra,
s nyaranta  szép hétvégeken
futamot ajz sportversenyen.

Bámész sereg – sihederek –
kedélyt borzol s lágy szíveket:
evezőjük fenn' lóbálva
dülöngélnek sor-kocsmákba'...

Borogatnak asztalt, széket –
lelket pusztít így enyészet,
nem sejtvén, hány festő  – híres –
kötődik e selymes vízhez.

S hol képzelet szállt fodrokon,
–  vitorlákból lett vásznakon –
sirály tükrén... Élet s Határ!...
Színfolt csak Monet s Renoire?





Vaskó Ági
Engedd


Ott vagyok, hol ráhajol
az ég a tengerre,
hol napvérétől izzik
a bársonyhorizont,
s hol a szilaj-szél
korbácsolja vágyam, de
nem sebezhet halálos szigony.
Ott vagyok az aranysárga parton...
üres kagylóhéj a lábnyomom,
de sóvárgó szívvel várom,
hogy ébredő szerelmed
majd utánam oson.

Ott vagyok, hol
a tükörfényes tenger ringatja
az azúrkék eget,
s ott, ahol lágy hullám fürdeti
a vízben úszó fodros-felleget.
Ott vagyok minden
sirály szárnyon,
gyöngyházcsillogású
tarajos hullámon;
égre szökő,
Napban zengő tengerárban,
hullámpermet szőtte
horgolt csipke-vágyban.

Ott vagyok, hol
a habok szerelmet dalolnak,
s lelkedet tükrözve
fölém hajolnak...
Engedd! Engedd, hogy
beléd hatoljak!
Végtelen ölelésre vágyom.
Mondd! Mondd, hogy
nem vagy álom!







Nászta Katalin
Vers


magasra nyúlt hegyek fölött
idegen fenyők
virágnyi mozdulat a fűben
ébredő erőd
ránk mordul a fény
hó hull szemünkbe

árva öröklét, mi lesz veled
ha a hegyek itt felednek
mi lesz veled, ha a csend
az arcunkról lepereg
havazó szemünkben
nem szikrázik a nap

mi lesz veled, ha a hegyek
hamuhegyek
a virágokra omolnak?





Cs. Nagy László
Vihar


A hegy mögött, a hegy mögött,
a ködszakállú hegy mögött,
minden illat nyurga-szárnya,
üveg-harang kondulásra,
fellegházba költözött.
A tó vizén, a tó vizén,
a szikra-tükrös tó vizén,
hullámokkal kergetőzve,
szelek jártak pörgölődve,
tapostak a kék szivén'.
Az ég alatt, az ég alatt,
a cintányéros ég alatt,
fürge villám földre cikkan,
pipacs-szárnyú lelke lobban,
fény a fénynek tár utat.
A fák fölött, a fák fölött,
a véres lombú fák fölött,
csepp-paripán vihar nyargal,
lengőbajszú indulattal,
ég a földre költözött.





Rozsnyói Ferenc
Santiago de Compostela
Utazások Hispániában 4.


Szent Jakab apostol városa
Csillag mezejének harcosa,
Kagylóval jelzett zarándokút.

Végpontja most épp idecsábít,
Ahol a hit körülvilágít
Mámoros madridi éj után.

El Camino útján nem jártam,
De magamról a szennyt leráztam,
S állok a Katedrális előtt.

Merengve gyönyörködöm benne,
Mintha Isten is megdöbbenne,
S élete filmjét vetítené

Itt a templomja homlokzatán,
Napfénytől izzadó mellkasán,
Hol megmozdulnak mind a szobrok,

Magukhoz hívnak: no, gyere már!
Te gyarló, hisz tudjuk, ugyebár
Hiszel benne, csak félelmed gyűr.

Nehéz bírnom, kicsit könnyezem,
Velem van, s nem vagyok bűntelen.
Mosolyognak a faragványok:

Látod, látod, csupán hinni kell,
A remény homokszemeivel
Ő is új várost épített már.

Meditálok, amíg még lehet,
Megköszönöm, hogy egy beteget
Gyógyulás útjára segített.

Mulatozni most kedvem nincsen,
Szent köveit még megérintem,
S itt hagyom ezt a csodás helyet.





B. Tomos Hajnal
A kagyló


Itt ülök, eső utáni parton,
mint kit dúlt habok
adtak el koncon –
jaj, szívtelen visszhangok!

Itt vagyok, aszalt végtermék,
homoknak, sónak torz szobra,
ráncok-szántotta kagylóhéj,
nagy vizek szépének utóda.

Fél század csonttá faragott,
s bennem a legnagyobb teher:
az, ki igazak gyöngyéről álmodott,
most héjként üresen hever.








Képforrások:

Megosztás:

0 megjegyzés