Pichlerné Kondra Katalin: Ludmilla
Karácsony előtt néhány nappal meglátogattam öreganyámat.
Szokatlanul enyhe volt az idő aznap, súlyos felhőket hajszolt a déli szél, de csapadék nem hullott, csak néhány falevél, mely akkor esett le zörögve a lábam elé, amikor beléptem a kapun.
Bent a házban öreganyám a tüzet élesztgette, a hátáról alálógott nagy fekete kendője, melyet általában temetéseken viselt.
–Voltál valahol? —kérdeztem tőle, miután megöleltem.
–Ludmilla temetésén —mondta szűkszavúan.
–Ki volt Ludmilla? —kíváncsiskodtam, mert idegenül hangzott ez a név, nem emlékeztem, hogy valaha is hallottam volna róla. –Ő volta a cigányasszony, aki tenyérből jósolt?
–Nem. Ludmilla nem volt cigány, se jós, se semmi. Az emberek mindenféléket beszéltek róla, de én biztosan tudom, hogy ártatlan volt.
Most már végképp nem értettem öreganyám szavait, összezavarodtam, ezért megkértem mondjon el mindent Ludmilláról.
A kályhában a parázs időközben meggyulladt és beleharapott egy fába, melynek lángja megvilágította a sötét szobát. Öreganyám nem szerette égetni a villanyt, annál inkább gyertyákat, mécseseket. Most is ezeknek fényénél öntött teát mindkettőnknek, majd előkerült az áfonyás pite, ami nála mindig volt, ha jöttem, és karosszékébe süppedve mesélni kezdett.
Ludmilla januárban került a faluba, nem tudni honnét jött. Zárkózott nő volt és gyönyörű, legalább is a férfiak szerint. Én nem találtam a külsejében semmi rendkívülit, rövid, fekete haja volt, borostyánszínű nagy szemei, a bőre fehér, orcája rózsás, termete átlagos, de volt benne valami. Ezt nem tudom elmagyarázni, mert ezt érezni kellett, és aki a közelében volt érezte is. Emlékszem, amikor először találkoztunk a pataknál.
Mindketten gyógyfüveket gyűjtöttünk, amikor megláttam őt, szinte rátapadt a tekintetem, úgy vonzott, mint a mágnes. Köszöntött, én vissza köszöntem, azután bemutatkoztam neki, de ő csak a nevét mondta. Másodszor a templomban láttam, illetve hallottam. Ekkor kezdődött el valami, amit a faluban boszorkányságnak neveztek.
Ludmilla énekelt, persze nem egyedül, hanem együtt a tömeggel, de a hangja életre kelt és mindent betöltött, a férfiakat megbabonázta.
A farsangi bálon, ahol az egész falu jelen volt, azt vettem észre, hogy a férfiak keresik Ludmilla társaságát, noha ő sem megjelenésében sem viselkedésében nem volt csábító.
Pár hét múlva Veres Jolánt kisírt szemekkel látta valaki bemenni Ludmilla házába, ebből aztán elindult a szóbeszéd, hogy Jolán férje, István félrelépett a szirénnel, mert ettől kezdve csak így emlegették Ludmillát.
Valami alapja lehetett a szóbeszédnek, hisz magam is láttam, hogy István a farsangi bálon gyakran oda ült Ludmilla mellé, aki barátságos beszélgetésbe elegyedett vele, egyszer még táncoltak is. Állítólag attól fogva a férfinak nem volt sem éjjele, sem nappala. Idegesen járkált fel-alá, nem tudott se enni se dolgozni, eközben pedig egyre gorombábban bánt Jolánnal. Jolán ekkor felkeresett engem, mint a falu füvesasszonyát, adjak neki valami főzetet, hogy az ura megszabaduljon a szirén kötelékéből, mert bizonyos volt abban, hogy ez áll a háttérben.
–Miből gondolod, hogy Ludmilla minden bajotoknak az oka? — kérdeztem.
–Margit néni, hiszen ismer minket, tudja milyen nagy volt a szerelmünk, hiszen Margit néni hozott össze bennünket —tört ki könnyekbe a fiatalasszony.
Igaza volt, mert régebben csináltam néhány szerelmi kötést, de csak olyan esetekben, ahol láttam, hogy a felek összeillenek és esély van egy boldog kapcsolatra. Ilyennek tűnt akkor az István és Jolán között kezdődő vonzalom, én csak rásegítettem. Éreztem, hogy Jolán azt várja tőlem, mentsem meg a házasságát, én azonban sehogy se tudtam Ludmillát okolni a történtek miatt, ezért azt tanácsoltam, menjen el hozzá, beszéljen vele.
–Mi lett azután? —fokozódott a kíváncsiságom, mert egy baljós szerelmi viszony kezdetét véltem felfedezni öreganyám elbeszéléséből.
–Tragédia. István egyre soványabb lett, majd ágynak esett és meghalt —folytatta öreganyám, akin láttam, hogy nagyon megrázták az események.
–A temetésre Ludmilla is eljött. Távol állt meg, távol a gyászoló tömegtől, de a hangja elért a sírig. Szívszaggatóan énekelte „körül vettek engem a halál félelmei” kezdetű gyászindulót. Jolánt a bánat szerencsére érzéketlenné tette minden kívülálló hatással szemben, a tömeg azonban felhördült.
–Hogy merészeli? —súgtak össze többen is.
Elejét akartam venni a kitörni készülő botránynak, ezért odamentem Ludmillához és felajánlottam, hogy haza kísérem.
Karon fogva vezettem, mert szinte tántorgott, otthon aztán leroskadt a díványra és percekig csak zokogott. Ezalatt készítettem neki egy gyógyteát, megitattam vele, miután kissé megnyugodott beszélni kezdett.
–Margit néni tudja-e ki vagyok? —kérdezte nagy szemeit rám függesztve.
–Te vagy Ludmilla, egy gyenge, magányos asszony —válaszoltam.
–Nem. Én egy démon vagyok —emelte fel a hangját.
–A démonok nem ilyenek —mosolyodtam el.
–Mindenki meghal, akit szeretek —zokogott fel, majd folytatta. –Nem akarom a szerelmet, én nem. Folyton menekülök, rejtőzködök, de mégis megtalál, a férfiak belém szeretnek, aztán…
–Mi volt közted és István között?
–Azt mondta, a hangom csábította el. Azt is mondta, hogy meglátta a lelkem, csukott szemmel, mert engem csukott szemmel kell hallgatni. Olyan gyönyörű volt, amit mondott. Így még nem beszélt hozzám senki, és fázott a szívem egyedül. Úgy-e az még nem baj, ha vágyik az ember a szerelemre?
–Az nem baj —vigasztaltam, —bizonyára nem tudtad, hogy Istvánnak felesége van.
–De tudtam, csak azt nem, hogy az mit jelent. Gondoltam, ha énekelek, nem teszek azzal semmi rosszat. Sokszor órákon át énekeltünk együtt, egymás lelkét simogattuk a dallal, aztán beszélgettünk, más nem történt köztünk.
–Elhiszem —szólaltam meg elgondolkodva. –István veled valami olyat élt át, ami a házastársak között szokatlan. Őket lekötik a hétköznap gondjai, egész nap terheket cipelnek, estére elfáradnak és már nincs kedvük egymáshoz. Te nem akartad, mégis magadhoz láncoltad Istvánt azzal, hogy melletted megnyílt egy új dimenziója a szerelemnek. Ez veszélyes dolog, Ádám és Éva is boldogok voltak, amíg meg nem ízlelték a tiltott gyümölcsöt. Az emberek általában boldogan leélik egymással az életüket, amíg elhiszik, hogy ők egymásnak a legjobbak.
–Mit tegyek Margit néni? Mindez nem azért történt, mert így akartam volna. A hangom az oka mindennek? Ha így van, elnémulok —mondta és az arca olyan mély fájdalomról tanúskodott, hogy beleborzongtam.
–Többé nem hallottátok énekelni? —kérdeztem és a szívem összeszorult.
–Így van. Ludmilla hallgatott a templomban, de az utcán is úgy járt-kelt mintha valóban megnémult volna, ez aztán újabb szóbeszédre adott okot. Sokan állították, hogy az orvosra is kivetette hálóját, pedig szerintem azért látták ott olyan gyakran, mert a lelkiállapota miatt megromlott az egészsége.
–Azért halt meg, mert beteg volt? —szólaltam meg csalódottan, mert valami rémtörténetbe illő befejezésre számítottam.
Öreganyám lehajtotta a fejét és titokban letörölt néhány arcán legördülő könnycseppet.
–Úgy halt meg, mint a középkorban a boszorkányok, pedig nem volt az. Elégett a szerelem máglyáján, mert féltékenység szülte gyűlöletből valaki vagy valakik rágyújtották a házat.
A döbbenettől nem jutottam szóhoz, pedig azzal a szándékkal jöttem el öreganyámhoz karácsony előtt, hogy elhívjam az adventi hangversenyemre, ahol duettet énekelek egy férfival. Amíg nem ismertem Ludmilla történetét boldog voltam, boldog, mert énekesi pályám felfelé ívelt egy nős férfi mellett, akinek hangjára támaszkodva sokszor a csillagok közt jártam. Minden közös dalunkban együtt szárnyaltunk olyan magasságok felé, ahol csak felhők vannak és gyakran láttam magunkat gyermekként, amint felhőkön ülve a lábukat lógatjuk.
Nem tudtam, hogy ilyen is lehet a szerelem.
0 megjegyzés