Budai Ferenc: Nyárutó
Nyárutó van... Megdőlnek a melegrekordok, a tv és a média hurrog, hujjog, mint mindenen.
Nyárutó van, a nyár melege még mindig itt lebeg körülöttünk, benne a szőlő, a forró kerti föld, a száradó falevelek illata úszik, az ökörnyál szálára kötve. Napsugár és hasas, nyári felhők, de már fecskék nélkül, mert ők már úton vannak Afrika felé. A seregélyek még maradnak a szüretre, a szőlősgazdák nagy bánatára. Forróság és napsütés, mint egész nyáron... De a reggelek már késve kezdődnek, az este pedig hamarabb jön, hogy a megkésett szerelmesek még minél több hullócsillagot nézhessenek andalogva. Az éjek pedig kimondottan hűvösek, bánatára a szúnyogoknak, akik nem tudnak repülni a párás hidegben. És így: csípni sem, ami az andalgó szerelmesek szempontjából kimondottan kellemes körülmény.
Nyárutó van, a szőlőszemekben megült a cukor, a Nap pedig mohón szívja ki a bogyók levét, sűrítve az ízt, illatot, tüzet. A gyümölcsösökben már gyakran járőröznek a csőszök, nemkülönben a rókák, akik pontosan tudják, hogy már egyáltalán nem savanyú a szőlő... A szőlőből aztán must lesz, amit a gyerekek iszogatnak, aztán bor, amit már a nagyobbacskák iszogatnak.
Bor, ami az ostobák számára ital, a még ostobábbaknak pedig rettenetes SZESZ, de ami a valóságban egy nagyon nemes nedű. A valódi bor illat, szín, aroma: és benne van az is, amit semmiféle vegyszer és műszer nem mutathat ki. Benne van a Nap csókja, a hegyek melege, a föld illata. Benne van a szőlőműves verejtéke és könnycseppje, a szüret vidámsága és a kiforrt bort kóstoló gazda elégedettsége. Benne vannak az okos beszélgetések, a tábortüzek, nagy barátságok, a gyertyalángos csókos esték. A valódi bor: szentség.
Nyárutó van, a forró aszfalton nagy táskás gyerekek ballagnak hazafelé. Iskolaidő van, szeptember közepe, és a tanárok sziszifuszi erővel próbálják a kisdiákokat a tananyagra fordítani. Kevés sikerrel, mert kint ragyogóan süt a Nap, és a tanuló ifjúság ábrándosan bambul az ablakon át.
Még meleg van, még gurul az épp csak elejtett labda, a tóparti iszapban még frissek az utolsó fürdés lábnyomai. Még hintázik a medencék vize, leng a szögre akasztott pecabot, és százezer diák sóhaja száll az égnek. Százezer diák sóhajában pedig egyetlen néma kiáltás: De kérem, még nyár van, még játék hív, még lobog a tábortűz, ez csak valami rémálom, félreértés, hogy itt kell ülni ebben az olajfesték-szagban. Tanár Úr, kérem, nem készültem, dehogy készültem, hiszen még szünidőnek kellene lenni, kérem, az egész valami rettenetes kalamajka, nem is kellene itt lenni...
De a tanárok vaskalapja alá nem hatol be holmi lenge sóhaj, még ha millióan sóhajtják is ugyanazt. Nekik csak algebra van, történelem, kémia, a nyáron ők nem képesek lazítani, csak várják a szeptembert, mint kövér pók a zsákmányát. Nem sietve, türelmesen, hiszen az idő majd visszatereli a szerterajzott kajla ifjakat. Ujjaik lassan dobolnak a naplókon, újabb és újabb másodperceket morzsolva le minden napból. Az első becsengetésnél pedig felveszik a fáradt és savanyú arckifejezést, ami egész évben álarcuk lesz majd: hagy lássák a tanoncok, milyen teher őket nevelni.
A gyerekek pedig megadóan magolnak, küzdenek a múló nyárban, de mikor a szünetek ötperces szabadsága cseng fülükben, csak mélázva ballagnak az iskolaudvaron. Szemükben a rab madarak vágya, szívükben a nyár édessége, gondolataik pedig az erdőszélen járnak, ahol már megszőtték harmatgyöngyös hálóikat a pókok, a végtelen csendben rikolt a szajkó, és lassan kerengve sárgult falevél hull a földre.
Pici, vékony gyermek hajol le érte, oly lassan, mintha nagyon beteg lenne. Testén átsejlik a fény, lába nyomán nem hull le a harmat sem. Lassan, mélázva emeli fel a levelet, ráncos szélét óvatosan simítja végig. Majd elengedi, hagy hulljon vissza a porba, ami már lassan hűl. A gyermek, aki százezer valódi gyermek gondolatából és emlékeiből született, a szeptember hűlő emlékeivel lassan múlik el maga is. Fáradtan hanyatlik el a kusza nádasok szélén, égkék szeméből könnycsepp gördül le. Cseppje ezer meg ezer könnycsepp lelke, és ezer meg ezer csepp követi az ólomszín égből. Kis, álmokból és vágyakból szőtt teste lassan enyészik el az esőben, miként az álmok is a kemény padokban.
A tájon, iskolákon, szíveken pedig színes, ködös álmokkal végigsimít az Ősz.
 |
0 megjegyzés