Amíg az emlék tart


Amíg nincs feledés, addig nincs teljes halál sem.
Halottak napi versválogatásunkban kortárs költők emlékeznek szeretteikre.







Gősi Vali
Ághegyen ringó álmok


Megremeg fönt a holdvilág,
egy esőcsepp arcomon koppan,
a felhők sötétek, mély-lilák,
mögöttük csillagmécs lobban.

Dereng a fény a víz fölött,
egy parányi csodára várok,
szívembe békesség költözött,
ághegyen ringnak az álmok.



Cs. Nagy László
Feszület


Ősszel fehérlenek kövei a hegynek,
nekidőlnek minden fáradt fakeresztnek,
felzokog belőlük egy "kőbezárt" élet,
hallani lengését az ősz köntösének.

A fákról is berozsdált álmok potyognak,
sárrá dagadt álmok, kővé meredt holtak.
Színes elmúlások ragadnak az útra,
csak a "kőbezártak" nem lelnek magukra.

Cikázó vésőjét egy villám élezi,
a fehér köveket felhők könnye veri.
Minden kő megreped, omlasztja a hegyet
sziklákon átsejlő hófehér feszület.







Hajnal Éva
hogy


sorsodon fekszel
önmagad fele
régvolt ligetek lélegzete
gyűrött kezedben színarany fűszál
szárnyadon szunnyadó zene
homlokod hátán rémület
kitárt karodban este ring
hogy lehetnék meg nélküled




B. Tomos Hajnal
Ha láthatnád
(az emberhez)


Ha valaha láthatnád
sárgára mart csontjaid
egy gödör alján,
üres szemüregedből
bámulna az,
ki valaha voltál
s bordáid kamrájából
sírna fel
legyőzöttséged-
akkor értenéd csak meg,
mennyire  egyformán
szeret bennünket
a legfelsőbb igazság.




Gősi Vali
Várlak


Mint tűnő napfény az alkony-égen,
szívemben is csitul a bánat,
de esténként ma is megidézem
az arannyá érett relikviákat,
és sok év után is visszavárlak.

Akár ha angyalhad kísérne,
életre kelnek az esthomályban,
hajlongnak egymás énekére
álmos felhők közt tünde árnyak;
ott rejtőzöl egy fénynyalábban.

Mintha a mennybolt ünnepelne,
izzó verőfény az ég nyugatra
színarany láng a naplemente,
lobban ezernyi csillaglámpa,
és én csak várlak, egyre várlak...



Cs. Nagy László
Gyász-szonett


A gyertyák is lobogva, állva halnak,
a fejfák homlokán komor gyász csorog.
Csendekké olvadnak égi hatalmak,
tétován csüngenek lelkek és karok.

Ürességgel fáj a belső pillanat,
a torokra emlékek marka szorul.
Elfeledett sírokon szellő matat,
viaszt olvadva lassan bealkonyul.

Nélkülük már sosem lesz minden egész,
a végtelent hiába kaparja ész,
marad az üresen visszhangzó hiány.

A szavak elhalnak csendületlenül,
a sírokra sötétlő éj-varjú ül,
holdra akasztva fénylik minden magány.



Barna Júlia
Halottak napja


a gyertyák időtlen fénye ragyog
 a mécsesekben a halottak szemei izzanak
rózsákat égetnek az alkonyatba
az öröklét bizonytalanul sugárzik
a hitek titkos szegleteiben
itt fekszik mind
aki visszaütni nem tudott
a földben folytatódik aki a folytatásból elfutott
aki kifordult a kínból haragból
most hűvös föld békíti
változnak ők is a fölényes vesztesek
ahogy a tegnapok fodrozódnak bennük
kiemelkedik a lényeg
mint a tenger hullámaiból
a most születő sziget
halottaim sehol és mindenütt vannak
ködülte tájakon fénylenek fel
ahol derűt-borút lüktető szívüket hagyták
hangjuk színével felmorzsolják félálmos perceimet
gondolataim bokrából felszökkennek
sóhaj-körökben kerekednek
én tartom össze őket életemmel éltetem
halálomban halálaik ismétlődnek
árnyék-kezük egymásba kulcsolódik
és múlttá lesznek végleg
homályba mállik szomorúságuk
elsárgult fényképeken fakul
legszelídebb pillantásuk






Gősi Vali
rekviem

hogy megfogantál
csak azóta létezem
együtt teremtődtünk e földi létre
életre keltetted szunnyadó álmom
lettél örökérvényű bizonyságom
beteljesült veled végre a lényeg
s míg emberré formált az ősi érdem
kinyílt melletted bimbózó
anyaságom

és elhullt a virág
hős neveddel
elszirmozott a rózsa a kertben
fekete felhők sírnak felettem
legenda éltet gyászkereszten
lélekharang zúg himnuszt szívemben
rekviem szól
gyönyörű
gyötrelemben



B. Tomos Hajnal
Elődök


Keveset beszéltek,
de értettek
a ki nem mondott
szóból is –
könyvet nem forgattak,
mégis féltekére-valót
tudtak
a teremtett világból.

Rongyokban eltöltött
életük után,
feltépett ingmellel
mentek a halál ellenébe.



Gősi Vali
Ringató


átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat
mennék utánad cipelném terhed
míg gyönyörré válna e gyötrelem
fájón is csodává nemesült sorsom
gyémántként ragyogna könnyemen
de szívem kihűlő hideg márvány
testemben kín kering vér helyett
átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
ne riasszalak - nem sírok mégsem
maradjon örök a pillanat
hozzon el gyertyafény
végtelen álom
végeérhetetlen gondolat
hadd öleljelek álmaimban
hagyd hogy karomban tartsalak
átölellek emlékeimben
ahogy a fiát Mária
élő szoborrá változottan
karomban ringatom hiányodat







Vasas Marianna
Érintőleges


a világ elsírja minden születését
mélység fölött a felszín
felhőszempárba halkul

mögé látásokból feltárul
belső tájak megrázó igazsága
hogy igazolja a visszhangzó tapasztalatot

az első álom felsírásától
az utolsó valóság mosolyáig
a végesség kiterjeszti
egyszeri szivárványát

minden kettébontott
ölelkezésbe tömörül
majd válik szét
hogy levegőt kapjon
az élet tüdeje

némult tekintetek fátylán gyülemlik
a megrendülés és önfeledtség
váltakozó könnye

minden arc, mi valaha létezett
selymes esőcseppekben él tovább
s hull alá
idők és sóhajok
átszellemült csontzápora

míg odalent üresek a földek
sírmárványt simogat
a nincsen halál
örökké ringató keze







B. Tomos Hajnal
Arcok a gyertyafényben


Elmaradoztak a sokat
mélyitett barázdák
árkaiban,
a kővé taposott ösvények
kanyaraiban,
egyszer elfelejtettek
megtérni az élethossznyi
kaszálásból :
történések tanúságává
zsugorodtak,
hétköznapok szürke
hitévé –
De őszidőn
glóriás csont-arcuk
felfénylik,
s pillanatokig úgy
rémlik,
belépnek nesztelen
a csillámló ünnepbe.







Hajnal Éva
hová


a hajnal töredezett bordái között
ziháló kérdés
hová tűnik az éj összes titka
amint reggel pislog a kerti fákon
hová viszi a virágillatot a szél
ahogy végignyargal fűszálak muzsikáján
hová rakosgatja a csillagokat Isten biztonságot nyújtó keze
amikor virgonc hajnal lófrál izgatott kertekben
hová tűnt az összes öröm beesett beteg ráncos arcodról
hová menekült életvidám tekinteted
gyerekkorom bizonytalan-biztos menedéke
hová halkult vigasztaló szavad
ami a lehetetlent is átformálta
hová
hová tűntél ágyadból
idegen arc fürkész
hol keresselek most
édesanyám







Harcos Katalin
Gyertyát gyújtok…
(Halottak napján)

Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.

Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk…

Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai…
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.

Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg rá emlékezem.






Hajnal Éva
Valami


Valami végleg összetört,
üvegcserépen lépdelek,
jeltelen síron nincs virág,
holtan hevernek életek.
Valami végleg összedőlt,
nincs maradása, menni kell,
eltörve ég, mi összenőtt,
semmi sajoghat ennyire.

Valami végleg kiborult,
összeseperni nem lehet
szíved szívemből kivonult,
mindent mindenből elvehet.
Valami végleg szétszakadt
ami csak fontos, elmerül,
őszben merengő kismadár
vértócsát kémlel s elrepül.




Cs. Nagy László
Elveszejtettek
(katonasírokra)


Jeltelen bozót a vánkosuk,
fölöttük mindig csak szél söpör.
Éhes vágyaik eltaposva,
halálba-csillogó szemgödör.

Porló porukban a nyugalom,
csontjuk lerágta a félelem.
Földbe taposott vad-borzalom
vicsorog ajkukon vértelen.

Rothadó kézben fénykép-cafat,
vérük-szaggatta képeslapok.
Mellükön sötétség fojtogat,
némák, vakok, mozdulatlanok.

Hegynyi magas a megszállt gödör,
jeltelen bozót a vánkosuk.
Csillag-gyertyát gyújt az éjszaka,
fényesen világít homlokuk.




Harcos Katalin
Emlékező


Temetőkertben imbolygó fényeket,
mécses-lángokat kócol a szél.
Kavargó avarban mélázva lépdelek,
bennem, ki rég elment, ragyogva él.
Fénybuborékokat röptet a szél,
suttog az este és róluk beszél…




Vasas Marianna
Halálharmónia


Némult vizek tükrére rádobog arcotok,
elmúlás kanócán hattyúszín tűz halk lobog,
a rút élet kicsinyes kacagása ide már nem ér el.
A fénykép sárguljon. Ne az érintés az Emlékkel.

A halál harmónia. Mégis, gyötrőn sóvár.
Gyötrőbb minden túlhordott, de fejletlen szónál.
Voltatok valaha. S még lesztek. A jelen? Sugárzó por.
S túl szemcséken kirajzotok egyszerre a csillagokból.




B. Tomos Hajnal
Valaki elment


egy nap, amikor
súlyos kupacokba
halmozzák az
agyagos földet,

amikor esik az eső
s a gumicsizmák nyomába
tócsák gyűlnek –

egy nap, amikor
a sírásó káromkodik
s alig várja, hogy
nyisson a kocsma,

az élők csak suttyognak
összedugott fejjel:
ezúttal is kivételek voltak,
az Élet kegyeltjei.

Összehajtogatott bankókat
dugdosnak  a
szépen faragott dobozba,

mintha borravalót csúsztatnának
egy finnyás pincér zsebébe.

Olyan mint a többi
ez a nap,
csak egy valaki
elment közülük.







Gősi Vali
Fényben


Ahol a csillagok földre hajolnak,
s még álmodik megejtő fényben a táj,
valahol csendesen sóhajt a hajnal,
és gyertyaláng lobban érted, apám.

Válladon felhők – már könnyű a terhed,
s míg tiszta fehérben egy angyal-lány
mosolyod melegét éleszti lágyan,
vágyódó imát mond érted anyám.








Képforrások:

Megosztás:

0 megjegyzés