Ami a lélekben lakik
Mindenkinek eljön az életében az az időszak, mikor le kell tisztulnia a külvilág zakatolásának, hogy nyugodtan megélhessük a bennünk élő érzéseket és érzelmeket. Ennek jegyében születtek kortárs költőink megérintő sorai.
Nagy Ilona
Adj nekem egy percet...
Sosem kértem semmit, most is semmiséget,
küldj egy sort, egy verset, egy ringató mesét,
talán csak egy dalt, vagy játszd az én zenémet,
keveset adj inkább, és annak is felét,
színezd úgy az alkonyt, ahogy még nem láttam,
dúdold velem együtt a holnap énekét,
fogd a kezem, vigyél, merre sosem jártam,
hadd nézzem meg veled milyen a más vidék,
járjunk kerek erdőt, olyan lányregényest,
ahol pillangókba szédül bele a rét,
lopjunk piros almát, abból süssünk rétest,
szaladjuk még körbe a világ tetejét,
kergessünk csillagot, holddal tekergőset,
fessünk kismadarat… Tudod milyet? Kéket,
és ha minden meglesz, adj nekem egy percet,
s addig ne vedd vissza, addig ne, míg élek…
Gősi Vali
Fényre várón
Csak néhány levél csüng a dermedt fákon
s valami kék köd vicsor’g a bénult tájon
de reménykedik a bágyadt világ
hogy elbánik majd a március
a dermesztően vad hideggel
és egy ébredő tavaszi reggel
újjászületik megint a Fény.
Vasas Marianna
Elpihenve
Szelíd szobákra hulló félhomály
gomolyog selymével riadt vérerekbe,
idill fátylát nem szakítja semmi,
gyógyír az elnyugvás ébrenlét-sebekre.
Fel-felrémlik, hol lila füst bár hasad,
idegszálak metsző tüsketánca,
de ahogy tompul az él, dús illat kél,
és bordó szirmokat bont Őrózsasága.
Vértelen-lanyha tán most e hely.
A hallgatag húrt majd más: zene teljesíti be;
pillákról lepergő álmok már
nem vegyülnek a félelem zörgő könnyeibe.
Bizalom cseng ki a béke harangjából.
A kanóc földjéből törekvő láng fakad.
Csak pihenj, csak pihenj még sokat világ...
Hogy méltóbban csendüljön fel újra szavad.
Kun Magdolna
Gondolkozz csak el
Gondolkozz csak el, mit érnek neked
azok akik hűn kísérték lépéseidet,
kik éjjel-nappal óvtak, szeretgettek téged,
hogy virággal telt legyen előtted az élet.
Gondolkozz csak el, gondolkozz nagyon,
mi ér többet neked, egy ásott sírhalom,
vagy azok az Istenáldott, szelíd, ölelő kezek,
melyek ma is éppoly féltve körülölelnek.
Ha majd gondolataid megértetik véled,
mennyit ér az néked, ki küzdve nevelt téged,
akkor rá fogsz döbbenni, hogy pótolhatatlan
az a mély szeretet, mi általuk fogan.
Harcos Katalin:
Még várlak...
Minden óra és perc közelebb hoz.
Még várlak. Hiszem, hogy megérkezel.
Talán ehhez a rőt alkonyathoz
te adsz majd színt, amíg beleveszel...
Súgom magamnak: sokat ne várjak,
hiszen enyém volt annyi minden más:
család, gyerekek, munka olyan mód,
ahogy teljesülve szinte már csodás...
De a verőfény után is szép lehet
a lenyugvó Nap sugározta pír...
Az alkony még hozhat olyan szépeket,
milyet csak ember elképzelni bír.
Várom hát, hogy mégis megjöjj végre!
Úgy várlak már, miként egy Messiást.
Utolsó ajándékként életemben
elképzelem, hogy végre rám találsz.
Rám nevetsz, szemedben szikrák gyúlnak,
amint megérintem az arcodat.
Derűs szívvel magamhoz ölellek,
s közben fülem beissza halk szavad.
Még egyszer szép leszek. Utoljára.
Csak, hogy téged boldoggá tegyelek.
Nem nézek félve éveim sorára,
s hálásan szorítom a két kezed.
Te átölelsz, és én úgy szeretlek,
ahogyan nő már csak akkor szeret,
ha tudja, hogy már nem kap több szerelmet,
mint az utolsót... az egyetlen egyet.
Még várlak... bár alig hiszem már rég,
hogy mégis egyszer majd megérkezel.
Szívemben most is ott lebeg az árnyék,
pedig tudom, hogy bízni, s hinni kell.
Ernst Ferenc
Bor és mézeskalács illat
Csendben figyellek.
Látlak a hallgatáson túl.
Úgy, mint a gyermek,
ahogy anyjához viszonyul.
Csendben. Figyellek.
Szemed a távolba réved.
Érzékien érző pillanat.
Más talán nem értené meg,
észre sem venné, pillantásomat.
Siheder álmokat idéz
egy egy tétova, meddő mozdulat,
látom, ahogy kérdőn visszanéz,
miközben éber álom ringat,
besötétedett. Melegít, ölel,
a bor és mézeskalács illat.
Márkus László
gyarlóság
ma reggel ágyamban
ismét éreztem
szereteted áradni felém
anyám
kezed melegsége
szelíd lelked fölemel
mint már annyiszor
ha
elesve megütöm magam
gyarló az ember
míg jól mennek dolgai
fenemód büszke magára
fityiszt mutat a sorsnak
csak
a bajban veszi szájára újra
anyját vagy istenét
esendőségét felmutatva
kendőzi gyarló jellemét
Cs. Nagy László
Látom
Magam – ha néha látom én –
ki félhomályban forgott,
a csillagok közt könnyedén
csak semmiként bolyongott,
mintha az űrt betöltené,
mi lelkemről szakadt le,
s a hideg végtelen felé
vonz, álomként takar be,
míg kezem nyomát otthagyom,
hogy fényed majd elérje,
nagy szívverésem hallgatom,
és kémlelem fehér-e,
mi önmagamból megmaradt,
karodból rég kihullva,
és csillagok közé ragadt
valómat látom újra.
Németi-Vas Katalin
Jó így...
Didergő CSEND
ölel körül...
vacogó faágak
rendületlenül
őrzik álmunk...
Időnként tele a
padlásunk
jókedvünk
mégsem maszlag
mindig megkacagtat...
Pedig múltunk könyvéből
kiszakadt néhány lap
Papírhajót hajtunk belőle
együtt evezünk a messzeségbe
Fejeden csákó
egy másik lapjából
Papír repülőnk
messze-távol
suhan...
hasítja az eget
farkát billenti
visszainteget...
mielőtt végleg
elnyeli a képzelet...
Nem fázunk...
nem érezzük a hideget
belülről fűt
a nyugalom-szeretet
nem gondolunk
a tegnappal
kimerevített pillanat...
a ma...
s a holnap...
Jó így...
Ez maradhat...
Hajnal Éva
Ha
Ha reggel jönnél hozzám,
Isten öleléséből font széken kínálnék helyet,
hajnali napfényt töltenék poharadba.
Amint kortyolgatnád,
elúsznának melletted a felhők,
válladon pihennének a madarak.
Ha nálam ebédelnél,
tányérodba rejteném az erdők titkait.
Ebéd után felolvasnék neked.
Minden mesék legszebbikét olvasnám,
hogy közben elszunyókálhass.
Nézném, hogy emelkednek
és süllyednek mellkasodon aranygombjaid.
Suttogásommal takargatnálak.
Ha velem vacsoráznál,
megénekelném neked a mezők illatát,
s a pacsirtával együtt dalolnék,
ha itt maradnál nálam hajnalig.
Tücsökzenéből készíteném ágyad,
tiszta folyókból szőném takaród.
… selymek csendjével
rajzolnám tenyeredbe,
a Teremtő mosolyát.
Képforrások:
0 megjegyzés