Szívlenyomatok
Az egyik legszebbnek tartott emberi érzésről nem könnyű újat, eredetit írni. Valentin napján kortárs költőink egyedülálló módon szólnak a szerelemről.
Pődör György
Csillagfátyol
Kemeneshát felől mintha pánsíp szólna,
s a felhőpárnán Szeléné csillagfátyla
libben, szememet az éj nem bántja
mikor szíven érint fénylő holdsarlója.
Aztán lényegtelen lesz a perc, az óra,
a párna és az örök szerelem álma
pillámat egyszer húzza majd visszarántja
amint emlék úszik égi mutatóra.
Napot sejtetnek már a derengő ködök,
s amíg az alvó arcod mellett őrködök,
nyitottá csókolja szemem ezüstsugár.
Mérlegben letisztul a türkizkék egész,
emlékek szellőivel suttogva becéz.
A hajnal lángja ígéret, nem füst csupán!
Szilágyi Hajnalka
ötszázhetven
nélküled az idő üres téboly
fuldokló hiány ha nem lélegzel
mellettem ha nem öleled karjaiddal
mezítelen lelkem
átlebegsz velem valami holnapba
jó szeretve lenni veled
rejtve virrasztva
ahogy vagy aki vagy
isten ember szerelem
térképet rajzolok tenyeredbe
hogy bármikor visszataláljunk
lángoló csontok közt zúgó véráramlatok
sodrásában hogy újra és újra lássam
szemedben a csendet a kiáltást a tájat
pillanatkép
paradicsommadár az ághegyén
velünk lebegnek az erdők a felhők
mindigmár soha nélküled
ahogy vagy aki vagy
jó szeretve lenni veled
ködben árnyékban fényben mezítláb
nyakig gombolva éjsötétben
levetkőzve az alkonnyal
mögöttünk hegyekké nőtt múlt
csöndes mozdulatlan
néha szívbe költözik az emlékezés
olyankor életre kelnek a tárgyak
a szék az asztal mi hallgatunk
s minden hirtelen édesízű lesz
megtart széppé szelídül mint
kopár téli fák a tavasz ölelésében
ismersz
ismered az idő hangját
ahogy kattan a zár szívemen
az évszakok színeit ahogy levetkőznek bennem
a csókot a szeretést az ájulást a csöndet
a zakatolást a sikolyt az őrületet
ismersz
mintha mindig te lettél volna én és én te
isten ember szerelem
lobban a táj
mikor szemed lehunyod
hajlik a horizont
ahogy bőrömre a jelent rajzolod
alattunk sodródik az éj fekete tengere
párnánk alatt összegyűrt telihold
reccsen a padló a mennyezet
körülöttünk csillagok csörömpölnek
búvó csupasz világok érnek össze
pillanatkép
ötszázhatvannyolcadik éjdörgés szívemben
ötszázhatvankilencedik hajnali láz szívedben
ötszázhetvenedik lebegés
veled
mikor égig ér a föld
hol égig ér a szerelem
Zajácz Edina
Tűzben
Nem vágytam
még így a csókra,
melegre, mit adhat gyufaláng.
Összefonódni a tűzzel,
ostobán kúszni egekre,
és fáradtan tarló tövébe bújni.
Újra lángol a nap,
bíbor hajnalán
szelek alá hullik a meztelen nász,
hogy ne lássa senki
élte alkonyán.
Nyomában csend,
zokogó, fekete gyász.
Elfeledett árva álmok fénye int,
karodban ringatózó azáleák.
Tegnapi magányban nem vagyok más,
mint monoton faladon
szakadt képfonák,
és szerelembe fúló cédaságom
szűz sóhaját
a válladra borítom.
Bátai Tibor
Tárgy. Súly. Zárlat.
A szerelemnek jó, ha tárgya van.
Ám ameddig nincs, addig sem tárgytalan.
Miért ne lehetne a tárgy maga
(amiként anyag a semmi anyaga)?
A szerelemnek jó, ha súlya van.
Soha nem repülhet, aki súlytalan.
Lebeghet, ha épp felkapja a szél
(mondják, hogy elsül olykor a kapanyél).
Szárnyalni mást jelent: választani.
Sebességet, irányt és mindazt, ami
alannyá tesz egy repülő tárgyat
(az ösztön pedig kiterjeszti szárnyad).
Mutatvány helyett kéznél a varázslat:
két tárgy, két alany. Jó, ha ez a zárlat.
Hajnal Éva
szerelem
muzsikában búvó madár
puha álom apró tanyán
aratáson szalmaillat
harmat amit hajnal ringat
fák tetején esti szellő
nagy hidegben meleg kendő
égi csillag
száz
merengő
csend mit tenyeredben tarthatsz
selyemfűben ágy hol alhatsz
tóban kavics csobbanások
arcodon lánglobbanások
mosoly mit már sosem rejtesz
nyári patak
tánc mit lejtesz
télen kabátodba bújva
az amikor csókolsz újra
tűz amit csak öled rejthet
tavaszillatban a kertek
sóhaj őszi fák ölében
lépések a hófehérben
egyszerű csend kéz a kézben
élet
Isten tenyerében
Sylvester Anita
Vallomás
Úgy érkeztél, mint versbe a rím,
a sosem várt összhang csendült fel,
ki idegenként is ismerős,
melléd le aztán én így ültem,
tekintetedtől olvadt a jég,
az ereszről tócsák csepegtek,
bennünk, akár az örök vágyak,
megnyíltak a tavaszi egek,
felszáradtak mind a tegnapok,
nem létezett a világ többé,
egy soha nem látott álomban
itt vagyunk most és mindörökké,
az elveszett éden partjain,
hol Isten és ember még rokon,
az ördög az angyalokkal jár,
nem vár se mennyország, se pokol,
nincs más, amit meg kell találnunk,
mosolyunkban igazság ragyog,
összekulcsolt kezünk a hűség,
időtlen, mint fent a csillagok.
Vincze Andrea Viktória
Délután
Lágyan lila árnyék
suhan a falon,
– kihallgatom
a szelek dúdolta fényjátékokat
az ablakon,
– az égett betonon
virágport lehelnek szárnyaikból
a bogarak,
s elszáll a pitypangszirom,
mint nehezebb éjeken
a félédesen kimondott
szavad...
– s ha bíborló arcomban
mélységeket kémlel a szerelem,
szemed bogarán megpihenő
szemem
majd édesen felragyog,
– aztán
a karmazsin délutánba érnek
az aranyporba mártott
csillagok,
s mikor kékesbe fordul
a rózsaszín árnyék a házakon,
hagyom,
hogy érett padlizsánok
kábító színeit
szórja magából a lelkem,
mert még éppen csak
megöleltem
rügybe pattanó vágyaim,
hogy aztán megpihenjen kezem
a szél-fésülte fűszálak
törékeny gyökérlábain,
–s fény-kottát dalolva,
földig hajolva
áradjon bennem az éj,
mint mikor kósza szellők
dallama
a fák közötti,
elrejtett zegzugokba ér
egy hajnalon,
s pillangók csókját kínálja fel
ajándékként,
a lila álmokba ájuló,
szégyenlős
virágokon...
Vasas Marianna
Derengés vagy
Íriszem poroszkál derengő sziluetteden,
kocsonyás most ez a fény, remeg még, hihetetlen,
...már felismertem, megízleltem és megőrzöm
nemes valódat, álom vagy, többet nem töröm
a kívánság nyakát holmi csillagleséssel,
itt vagy, itt vagyok, nagyságod egy fehér éjjel;
havazik, felérek arcodig, tükröződünk,
idő nincs, csak teljesbe font éden: el nem tűnt.
A mindig volt mélyéből feltörő, őserejű igazság,
ritkaság, titkokból felszökellő felfedés-energiák
hangja, viszontagság-alakok első helyét előző Egy,
most már égi szikár bizonyossággal reszkethetek, Veled –
s rév köde vagy, soha fel nem szálló, violaszín pára,
mégis tisztaság, éjből kisugárzó hajnalok tánca,
maga a lehetőség, kincsvágyó szemekben a reménylátás,
az idegentelen új érzése, derült lüktetés, igaz, gáláns,
sorolni fölös, nem tudom, nem lehetne
nem létezhet lélegzetednél szebb zene.
Cs. Nagy László
Tudnál-e
Tudnál-e nagy hóban csatangolni,
vagy hóembert építeni velem?
Tudnál-e szaladni,
vagy csak hemperegni zöldellő réteken?
Tudnál-e táncolni velem,
szállni, repülni, hogy ha kell,
vagy komor temetőben fájdalmasan
egy imát mormolni el?
Tudnál-e velem sírni,
akkor mikor én sírok,
vagy tudnál-e akkor nevetni,
mikor én kacagok?
Tudnál-e esőben kószálni,
s nem bánni, hogy megázik a hajad,
tudnál-e ajkamba úgy harapni,
hogy édes nyoma megmarad?
Tudnál-e sétálni velem
illatos, virágzó fák között,
hol minden szirmot
ezer madárdal öntözött?
Tudnál-e tóban fürdeni,
vagy csak megmártózni meztelen,
tudnál-e belopózni hozzám
lábujjhegyen, lopva, nesztelen?
Tudnál-e csábító nő lenni
kiben ott sajog a vágy, a szerelem,
tudnál-e forrón, mámorosan
az ágyban összeölelkezni velem?
Tudnál-e úgy élni,
hogy reggel melletted én ébredek,
tudnál-e úgy élni,
hogy örökre én fogom a két kezed.
Bánfai Zsolt
Érkezésed
hullámai
Jöttöd
talán csak szívemet találta el:
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,
csarnokod vizében sorsommá válva
úsztam feléd, mint
boldog, kétéltű állat
ki megvetést, de megváltást sem e létben talál
ám álma még valóra válhat
vagy szánalmas halál része, mi jő,
tudja, hisz minduntalan ez érzés
mi benne ég, lüktet és tör elő:
pusztíts ha kell hát, csak érezzelek
meddő áramlat tüdőmben
a lélegzet,
mi nélküled múlik el.
Áldásom vagy halálom talán,
de fagyott csontomban a dalom leszel.
Azóta tudom,
érkezésed vihar volt csak:
pusztában tomboló fényes orkán
útjában sejtjeimet tépő áramlat dúlt;
íve éles volt és szép,
törékenyen egyszerű, s tiszta
lágy melódia úszott hullámaid
nyomán át a szobán, küszöbön,
aztán keresztül ajtón-ablakon, tájon
ittlétedet a lágy ölelkezés
illatodban lengve itta,
s azóta a kagylótestem
morajlásként zengi ma is vissza.
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,
csarnokod vizében sorsommá válva
úsztam feléd, mint
boldog, kétéltű állat
ki megvetést, de megváltást sem e létben talál
ám álma még valóra válhat
vagy szánalmas halál része, mi jő,
tudja, hisz minduntalan ez érzés
mi benne ég, lüktet és tör elő:
pusztíts ha kell hát, csak érezzelek
meddő áramlat tüdőmben
a lélegzet,
mi nélküled múlik el.
Áldásom vagy halálom talán,
de fagyott csontomban a dalom leszel.
Azóta tudom,
érkezésed vihar volt csak:
pusztában tomboló fényes orkán
útjában sejtjeimet tépő áramlat dúlt;
íve éles volt és szép,
törékenyen egyszerű, s tiszta
lágy melódia úszott hullámaid
nyomán át a szobán, küszöbön,
aztán keresztül ajtón-ablakon, tájon
ittlétedet a lágy ölelkezés
illatodban lengve itta,
s azóta a kagylótestem
morajlásként zengi ma is vissza.
Képforrások
0 megjegyzés