Belső kertünket ápolva



Bár a rácsodálkozó szemlélet évszaktól független, a tavasz kétségkívül a lélek újjászületését is hordozza. Kortárs válogatásunkat az előretekintés szelleme hatja át.








Tóth Jánosné Ica
Minden reggel


A fájdalom láza űz, csapdába zár
a kedvelt égi kék, az illanó idő.
Remény bódít, kába álom, új élet
ringatta bölcsőmet, a legszebb zene,
mikor a szeretet halkan zörgetett.
A jóság egyszerre csodát teremtett.
A réten ágaskodva nagyot néztek
minden reggel, a nyíló pipitérek.




Gősi Vali
Mióta már


Mióta már,
hogy mindenre rácsodálkozom, ami él!
Nekem nyit virágot mindegyik tavasz,
velem tisztul a szürke világ,
ha közelít a tél, a patyolatfehér.

Mióta már,
hogy elakad a hangom, ha színes köveket
terít elém a parti hullám szelíden,
s a végeérhetetlen titkok – ős-erő,
tudás – hordozóit megérinthetem.

Mióta már,
hogy amerre járok, előre köszön
minden faág, testvérem mindahány bokor,
mi elém hajol, míg lábam alól
fűszálak terelik félénk bogarak hadát.

Mióta már,
hogy lenyűgöz e lét, ringat a remegve múló,
bársony idő, csitító szerelem-dallal andalít:
könnyebb legyen a búcsúzó, ha menni kell,
de marasztal, visszahív a csábító, földi szép:
maradj még!








Sylvester Anita
Majd megtalálod


Dermedt éjszakából felkel a nap
színarany ingben a házak között
a búcsúzó táj ma is itt marad
pompájába végleg felöltözött

mint amin nincs is többé hervadás
és nyugalma örökléttel rokon
akinek sorsa a feltámadás
eddig volt és leendő korokon

harangszó fényesíti az eget
kezeken morzsolva a szirmokat
imában hordozva aki szeret
illatként árad hálaáldozat

édes almaként gurul az öröm
lombos fák alján megannyi zegzug
melegség árad a barna rögön
nem lehet itt úr sose Belzebub

keresztként ragyog felettünk a fény
átvezet életen és halálon
tudást ad cserébe a vágyakért
amit szeretnél majd megtalálod




Bánfai Zsolt
Azonosulás


Nem akartam mást, csak látszani;
pergő dobszóban szünetként játszani
a csendet és lenni a levegő,
lépcsőre dermedt jövő.
Ütemre lépdelő gyászhuszár.

Önfeledten játszani, ahogy
lágy ólak közé szorulva a napsugár,
míg karcos csendben ázottan
önmagát keresve liheg a táj és
barázdák közé bújva vajúdik a határ.

Vagy csillagok közt zuhanó térben
a kéklő égben – én nemes ékkő
oldódtam mint kacér, büszke nő,
és vágyódtam a végtelenbe –
s mint fénybe ragadt apró lepke
koppanok a nyirkos levelekre.

Szorgos hangyaként hordom
hátamon az életem;
s akartam vagy nem megállni,
múló arcok közt meglátni mindazt,
mi értem volt vagy ellenem –
gyorsvonatként száguldott körben
néma évgyűrűin az idő velem.

S úsztak vele állomások, fényes arcok,
ismerősök– majd egyre mások,
vér és könnyek öntözték a földutat.
Most hulló levelek közt büszkén járok,
de jöttödre még mindig várok,
szikla léptű, nemes öntudat.







Zagyi G. Ilona
Színes rianás


A lelkem áttetszőn szürke akvarell,
könnyeim oldotta fekete-fehér.
Kiegyenlítődő... sors változtatta
kép... mindenre azt mondják:"Isten adta."
Legyen az igazgyöngy, kegyelemkenyér.

Szúrágta kép-keret mit cipelhetek,
át és átrendez örökölt elveket.

Öröm és fájdalom, kényszer egyensúly,
ettől szürke... mely szakad, törik, gyógyul.
Megértéstől nyílik gyászos árnyalat,
körülvesznek, táncba visznek hű szavak,
szeretők, igazak... még súlytalanul.

Kivirul a szürkém, mint a virradat.
Színes rianás, ahol gyermek kacag.




Rigó József:
A jó csönd verse


–  Az a jó csönd
melyben nem zavarhatnak
és nem zavarogsz
csak dobogtatnak
a magyarázatok
magáért beszél
a nem-hallgatás
és úgy hallgatod
hogy felzsonganak
a dalok
a dúdolatlan melódiák
a jó érzés
ami önmagával
tetten ér
és magára is látni
szemlélődésben meghagy
ahonnét jössz
s ahová eltűnsz
a némaságba taszítottságból
a megszólalást lebegteted
az a jó csönd
ha számolod és hallgatod
a lélegzeted
a jó csönd
mikor csak bíznak
ha nem tud senki felőled
de ott ahol jelen se vagy
eszükbe jut a bízás rólad
a veled bízni akaróknak
míg te áldod
az összegyűrt lepedőket
és nyugtatod
a takarókat
mert teljességekben
meg így vagy
az örömből
az örömmel
előkerülsz
még ha nevezhetetlen
is az aminek örülsz
emelkedett szóért
hajol le a sóhaj
az a jó csönd
csak tündököld
és nevezetten
is mindegy
kivel-mivel örülsz
ha a fenntartó
dolgok alján
megmaradt örököltető
örök derűd
előkerülsz
s az est kispárnáján
egyszercsak
megint te ülsz... –




Kun Magdolna
Magnóliafák


Tavasszal, ha kinyílnak
a magnólia fák,
és vágyott erdőnkben meghallod
a madarak dalát,
vedd elő zsebedből nálad
hordott képem,
mely visszatükrözi
láthatatlan énem,
s az átszüremlett napláng
vérszín sugarát.
Ha a fotóra hullna
egy fáradt-szemű könnycsepp,
mely tudatodba rejtett
egy régen volt szerelmet,
pár pillanatra simítsd meg
ujjaiddal arcom,
s meglátod attól,
én is rád mosolygom.
Mert hinned kell, hogy ott leszek
az ágas-bogas fákban,
a szél hordta eső viharillatában,
felrepedt aszfalton, göröngyös úton,
jelenben, jövőben
eltöprengett múlton,
hisz mindenhol féltéssel lépem
lábaid nyomát,
hogyha tévúton is jársz,
soha ne feledd el a hűség
szív-szavát.







Kamarás Klára
A remény színe zöld


Álompalettán tervezek
egy álomkertet, és ezek
a színek: zöldek, bíborok.
Halványlilát is álmodok,
mert petúniát festenék,
de ezzel még nem kész a kép...

Neked: hulló, kék tollakat,
a kék madárból ez maradt.
Ha elrepült, majd visszaszáll,
s a zöld fák között rád talál.
Hol zöld a fű s a lomb is zöld,
a kék madár is újra költ.




Cs. Nagy László
Pirkad a szív


Pirkad a táj, már éled a reggel,
csend születik szép lombok alatt.
Suttog a réten, halk, kusza széllel,
a fény bodorodva körbe matat.

Pirkad a szív is, szárnya kitárva,
játszik a semmi csalt üvegén.
Csillan a lélek, álma vitorla,
táncol egy érzés szikra-hegyén.

Lelkemen angyal szárnya hanyatlik,
porba taszító kőzuhatag.
Fényeid izzó lángja tolakszik,
tükrömön fénylő szobra marad.







Ruder Jana
Ülj mellém


Ülj mellém, amikor szorít a csend.
a valóság eltorzult arcát ne lásd,
nyugalomnak érezd a zamatát!

Markolni akartam a jövőt,
összeroppantani a jelent,
elfutni valahová,
ahol csak vadvirág terem,
s a fák a felhőkben fürdenek.
Hajnalig hallgatni, ahogyan
dalol a csend a fűszálak között,
s észre sem venni, hogy az idő
ráncnak öltözött.

Fáradt álmaid vigyázni,
s szólni szelíden:
Ülj mellém
csak még egyszer... kedvesem.




Kövecses Anna
Nefelejcs


Kicsit szép a remény, de részeg az este,
Olyan minden csillag, mintha elém esne.
Magamba ölelem csepp fényét az Égnek,
Boldogan mosolygok, semmitől se félek.

Meglelem magamban azt, ami elveszett,
Bánkódtam sokszor, már nevetek eleget.
Megittam a Borom, ízlett minden kortya:
Régen milyen voltam, nem feledem soha.







Képforrások


Megosztás:

0 megjegyzés