Pelesz Alexandra: Fogkrém
Feltápászkodok. Sajog a hátam, a derekamba belehasít a fájdalom. Már majdnem
szitkozódni kezdek, amiért ilyen kemény ez a pad, de aztán rájövök,hogy inkább
hálát kell adnom, amiért a Jóisten megajándékozott még egy olyan éjszakával,
amikor nem volt fagy. Még éppen elegendő rám a barna kordnadrág, amit pár hete
a Tesco melletti ruhagyűjtő mellett találtam, meg a pulóveremre húzott szürke
szövetkabát, amit valaki rám terített egyik éjszaka.
Már nem is hallom a gyomrom korgását. Régebben hallottam, és morogva szóltam
vissza neki, félig hangosan, hogy „Kussolj már, te rohadék!”, vagy hasonló. Már
nem kell rászólnom, mert nem hallom meg. Vagy nem is korog. Elbaktatok a park
végében álló legszélesebb törzsű fa mögé, igyekszem úgy helyezkedni, hogy ha
jön is járókelő, ne lásson meg. Rángatom egy darabig a sliccem, mire enged,
alsógatya nincs rajtam, úgyhogy könnyedén elvégzem a dolgom. A sűrű húgyszag és
a testemből áradó kissé sem kellemes illat összekeveredve marja az orrom. Ehhez
társul még a szájszagom, úgyhogy, ha a gyomromnak közben eszébe jutott volna
megkordulni, most már biztosan meggondolja magát.
Visszakullogok a padomig.
Bár emlékeznék.
Bár ne az lenne az egyetlen emlékképem, ahogy Gabikám a halálos ágyán,a
kezemet szorongatva, párás szemekkel kapaszkodik belém, és utolsó leheletével
is azt súgja: „Szeretlek, Géza!”
Ez minden, ami maradt nekem. Ezen kívül nincs más a múltból, csak
kocsmák, alkohol, sírás, dohányfüst, hányásszag, jajszavak, aluljárók,
hascsikarás, fájdalom…
– Szép jó reggelt! – csilingel egy hang a hátam mögül.
Komótosan megfordulok.
Egy fiatal pár áll előttem, egymás kezét szorongatva, a nő úgy mosolyog rám,
ahogy valószínűleg az angyalok is szoktak. Talán mégis fagyott az éjszaka, és
én meghaltam, csak eddig fel sem tűnt? Talán értem jöttek?
– Tudom, furcsa kérés ez – folytatja az angyal -, de jöjjön velünk!
Értem jött.
Körbenézek, nem értem a helyzetet, mert minden a réginek tűnik. Itt a
padom, érzem a saját szagomat is. Megvakarom az állam, a túlságosan hosszú borosta
kellemetlenül dörzsöli az ujjaim.
Ha én ezt tudtam volna, hogy ma reggel egy angyallal fogok beszélgetni, akkor
tegnap bementem volna a szállóra, legalább annyi időre, hogy megborotválkozzak
és megmossam a pofám. A fogkrém hiányzik a legjobban.
Gyűlölöm a szájszagot. Nem akarom, hogy megérezzék, így összeszorított fogakkal
próbálok kicsikarni magamból egy valamire való választ. Vagyis, inkább kérdést.
– Mégis, hová?
Az angyal elmosolyodik.
– Hát hozzánk. Jöjjön!
Ez valami beteg vicc. Szórakoznak velem.
– Hagyjanak engem – szűröm a fogaim közt, közben pedig már hátat is
fordítok. Kutatni kezdek a nejlonszatyromban, hátha maradt még benne a
tegnap összeszedett cigarettacsikkekből. Rá kell gyújtanom.
Hallom, hogy sugdolóznak a hátam mögött, de direkt nem fülelek, nem érdekel,
mit akarnak.
– Kérem – csilingel a nő újra. – Itt lakunk a közelben, csak hallgassa meg,
amit mondani szeretnénk, aztán, ha nem tetszik, nyugodtan visszajöhet ide.
Adjon egy esélyt!
Nincs több cigicsikkem. Francba.
Visszafordulok, az angyal pedig olyan könyörgő tekintettel bámul rám, hogy
elszégyellem magam, amiért tiszteletlen vagyok vele. Nem hiszem, hogy ilyen
ember lettem volna a múltban. Régen. Mielőtt Gabikám elment.
– Jól van. Megyek – felelem, még mindig mogorván hangzik, pedig
próbálok normálisan válaszolni. Nehezen megy ez nekem.
Angyal tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakad fel.
Fogom a szatyrom és követem őket. Körülbelül negyed órányi gyaloglás után,
megérkezünk.
Egy takaros családi ház előtt állunk, én pedig egy kicsit sem érzem jól
magam. Fogalmam sincs, mit keresek itt.
– Zsuzska, mutasd meg a kisházat, én meg főzök egy kávét. Majd kihozom, ha
készen van – mondja a férfi, miközben belépünk a kiskapun. Ő bemegy a házba, a
nő megkerüli azt és int, hogy kövessem. A kert végében egy faház áll, aprócska
terasszal, a teraszon egy kerti szék és egy asztal, mellette cserépben méteres
tuja feszül peckesen. A házon két ablak várja, hogy valaki kitárja őket és
beengedje a friss, őszi levegőt, a bejárati ajtó az ablakok közt becsukva
pihen.
Rajta szív alakú, fából készült kopogtató hirdeti: „Otthon”.
Nem értem, miért kell ezt látnom, csak sajogni kezd tőle a szívem, úgy, ahogy
már hosszú évek óta nem tette. Nem szokott már fájni, ha meg is próbálta néha,
ráüvöltöttem.
– Ez a ház itt a magáé lehet – szól az angyalhang.
Ránézek, szégyellem az egész lényem, félek, hogy érzi a szagom, rettegek, hogy
nem leszek képes értelmesen válaszolni. Elszoktam én már ettől. Hogy beszélgessek.
– Nem értek semmit – motyogom végül egészen halkan. Bámulom a kis házikót,
aztán angyalt, aki csillogó, tiszta tekintettel simogat, aztán újra a házikót.
– Azt szeretnénk, ha beköltözne a faházba – mondja egyszerűen.
Kurvára biztos, hogy meghaltam. Ez az egész, ami reggel óta történik,
teljességgel képtelenség. Megérintem magam, végigtapogatom a zsíros, majdnem
vállig érő hajam, a borostám, ami már inkább szakáll, a mellkasom, ami
emelkedik és süllyed. Lenézek a barna kordnadrágra, a széthasadt fekete cipőmre.
Érzem a szagom. Minden a régi. A halálban is így maradtam?
– Tudom, hihetetlennek tűnik ez az egész – lép közelebb hozzám. – De
kérem, higgyen nekem. Egyszerűen annyiról van szó, hogy segíteni szeretnénk
magának. Persze nem ingyen – teszi hozzá, ami a mai nap eddigi leghihetőbb kijelentése.
– Egy csomó munka van a ház körül, mi pedig Palkóval mindketten nagyon
elfoglaltak vagyunk. Tavasztól őszig gondozni kell a kertet, füvet nyírni, virágokat
öntözni, még egy kis konyhakertem is van, abban is elkel a segítség, főleg,
amikor ásózni kell, meg kapálni. Nem vagyok valami ügyes ezekben a dolgokban,
sajnos – mosolyog kedvesen. – Aztán amikor közeleg a tél, be kell hordani a
tűzifát, amit leburogatnak a ház elé, és fel is kell hasogatni. Elpakolni oda
hátra – mutat egy féltető felé. – Szóval, mindig van mit csinálni. Ha ezeket a munkákat
elvégzi, cserébe beköltözhet a faházba, és természetesen az étkezéséről is
gondoskodok. Bár csak hétvégén főzök, úgyhogy házikoszt csak két nap van a
héten, de egy nagyon kedves kis vendéglőből rendelem a menüt,ahol egészen jól
főznek.
Isten bizony mondom, nem értem az egészet. Mintha magyarázkodna, amiért
éttermi kaját akar nekem adni. Mintha nem maga lenne a földi
mennyország, hogy egyáltalán ehetek. Mintha nem maga lenne a csoda, hogy
itt állok angyallal ebben a takaros kertben.
– Megnézné belülről is a házat, mielőtt válaszol? – kérdezi kicsit
zavartan, miután rájön, hogy nem fogok felelni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék,
úgyhogy hallgatok.
Angyal elindul a faház felé, némán követem.
Belépünk.
A finom illat, ami bent fogad minket, majdnem teljesen elnyomja a
testszagom. Alig merek belépni, olyan tiszta a padló, hogy is
szennyezhetném én ezt be.
– Jöjjön, bátran!
Angyal ezek szerint gondolatolvasó is. Beljebb lépdelek, körbepillantok.
Egy fenyőből készült ágy pihen az egyik sarokban, puha, sötétbarna pléddel leterítve,
mellette éjjeliszekrény, rajta zöld kislámpa, és egy könyv. Az ágy mellett, a
padlón vastag, barna szőnyeg várja, hogy reggel belemélyedjen két kipihent
lábfej. A kisszekrény mellett egy komód áll, rajta zöld cserépben egy dús
levelű szobanövény nyújtózkodik a szemközti falon lévő ablak felé. Az egyik
ablak alatt egy kis konyhaszekrényt látok, főzőlappal és mosogatóval, a másik
alatt asztal és két szék hívogat. Leülnék. Innék egy jó erős kávét, hogy
felébredjek végre.
– Készen van a kávé – lép be a fiatal férfi az ajtón.
Nem nagyon akarom elhinni, hogy nem haltam meg.
Leteszi az asztalra a három, virágokkal díszített bögrét, és int, hogy
üljek le.
Nem mozdulok. Beszívom a kávé és a ház tiszta illatát.
– Miért csinálják ezt? – szólalok meg végre, még mindig a fogaim közt
szűrve a szavakat.
– Nincs magyarázat – sóhajt angyal. – Megtehetjük, és ezt szeretnénk.
Önnek annyi a feladata, hogy elfogadja.
Istenem, ha ebben az ágyban alhatnék. Ha reggel tiszta vizet ihatnék itt a csapból.
Vagy esetleg még kávét is! Ha kapnék ebédet! Hangosat kordul a gyomrom, én
pedig dühömben hangosan válaszolok neki.
– Kussolj, rohadék!
Néma csend követi a szavaimat. Elszégyellem magam, várom, hogy
elzavarjanak, hogy rosszalló megjegyzést tegyenek rám, de nem teszik.
– Mindjárt hozok reggelit – szólal meg a férfi, és ahogy lopva rájuk sandítok,
látom angyal hálától ittas tekintetét rávillanni a párjára.
Kettesben maradunk.
– Hogy dönt? Marad? – kérdezi suttogva.
Dolgozni fogok érte. Mindent megteszek, amit csak kérnek. Még többet is.
Mindent.
– Maradok.
Ugyanaz a megkönnyebbült sóhaj szakad fel a törékeny mellkasból, mint a pad
mellett állva, alig egy órával ezelőtt.
– Megölelhetem? – lép közelebb hozzám.
Azonnal hátrálni kezdek. Szó sem lehet róla. Egy több napja nem takarított klozetnek
is jobb szaga van, mint nekem. Angyal látva a reakcióm nem közelít tovább.
– Azt el is felejtettem mondani, hogy ott, az a kis ajtó, a szemközti sarokban,
a fürdőszobába nyílik. Az is az öné.
Fürdőszoba.
Csak reménykedni tudok, hogy látja a szememben a mérhetetlen hálát.
Mert ezt szavakba foglalni nem lehet. Meg sem próbálom.
– Megölelhetem? – szólal meg újra, én pedig nem értem, kattog az agyam, hogy
rájöjjek, erre mit kellene felelnem, de elkések.
Angyal hozzám lép, és egyszerűen magához ölel. A hajából, a ruhájából áradó
illat teljesen elfedi a szagom, érintése kitörli a gondolataimat, szavai új életet
lehelnek belém, ahogy a fülembe suttogja őket.
– Isten hozta!
Percekig ölel.
Amikor elenged, arcán békés mosollyal a fürdőszoba felé int, aztán
kilibben a házból.
Belépek a kis ajtón. A fehér és barna csempével burkolt falak csillogva verik
vissza az aprócska ablakon besurranó délelőtti napfényt. Az egyik sarokban
zuhanyfülke áll, a benne lévő polcon tusfürdő, sampon, szivacs. A másikban WC.
Hófehér, tiszta, mellette egy állványon több tekercs papír. Az ajtóval szemben
mosdó, rajta fogkefe és fogkrém. Fogkrém!
Kezembe veszem a fogkefét, bevizezem, rányomok egy csíkot a
mentolillatú pasztából. Kiöblítem a szám.
Köszönöm.
Dörzsölni kezdem a fogaim, hagyom, hogy a habos, mentolos víz a
nyálammal elkeveredve bejárja az egész szájüregem, élvezem az illatot, ami felkúszik
az orromba, élvezem a mentát, ahogy hűsíti a nyelvem. Lehajolok, kiköpöm a
fehér habot.
A semmiből egy emlékkép villan a fejembe, úgy látom magam előtt, akár egy
kivetített filmet.
Kilépek a lakásból, tudom, hogy életemben utoljára.
Elveszítettem,
Gabikámmal együtt. Nem is kell nélküle. Majd elleszek
valahol. A szomszéd lakásból éppen kijönnek az új lakók. Egy középkorú asszony
és a tíz év körüli kislánya.
– Anya, megölelhetem azt a bácsit? Olyan szomorú! –
csilingel a hangja, és már indulna is felém, de a nő visszahúzza.
– Nem szabad, Zsuzska. Most mennünk kell. Majd máskor
megöleled, jó?
számkivetve |
0 megjegyzés