Porcelánszív - Szépirodalom

Nyárutó van... Megdőlnek a melegrekordok, a tv és a média hurrog, hujjog, mint mindenen.

Nyárutó van, a nyár melege még mindig itt lebeg körülöttünk, benne a szőlő, a forró kerti föld, a száradó falevelek illata úszik, az ökörnyál szálára kötve. Napsugár és hasas, nyári felhők, de már fecskék nélkül, mert ők már úton vannak Afrika felé. A seregélyek még maradnak a szüretre, a szőlősgazdák nagy bánatára. Forróság és napsütés, mint egész nyáron... De a reggelek már késve kezdődnek, az este pedig hamarabb jön, hogy a megkésett szerelmesek még minél több hullócsillagot nézhessenek andalogva. Az éjek pedig kimondottan hűvösek, bánatára a szúnyogoknak, akik nem tudnak repülni a párás hidegben. És így: csípni sem, ami az andalgó szerelmesek szempontjából kimondottan kellemes körülmény.

Nyárutó van, a szőlőszemekben megült a cukor, a Nap pedig mohón szívja ki a bogyók levét, sűrítve az ízt, illatot, tüzet. A gyümölcsösökben már gyakran járőröznek a csőszök, nemkülönben a rókák, akik pontosan tudják, hogy már egyáltalán nem savanyú a szőlő... A szőlőből aztán must lesz, amit a gyerekek iszogatnak, aztán bor, amit már a nagyobbacskák iszogatnak.

Bor, ami az ostobák számára ital, a még ostobábbaknak pedig rettenetes SZESZ, de ami a valóságban egy nagyon nemes nedű. A valódi bor illat, szín, aroma: és benne van az is, amit semmiféle vegyszer és műszer nem mutathat ki. Benne van a Nap csókja, a hegyek melege, a föld illata. Benne van a szőlőműves verejtéke és könnycseppje, a szüret vidámsága és a kiforrt bort kóstoló gazda elégedettsége. Benne vannak az okos beszélgetések, a tábortüzek, nagy barátságok, a gyertyalángos csókos esték. A valódi bor: szentség.

Nyárutó van, a forró aszfalton nagy táskás gyerekek ballagnak hazafelé. Iskolaidő van, szeptember közepe, és a tanárok sziszifuszi erővel próbálják a kisdiákokat a tananyagra fordítani. Kevés sikerrel, mert kint ragyogóan süt a Nap, és a tanuló ifjúság ábrándosan bambul az ablakon át.

Még meleg van, még gurul az épp csak elejtett labda, a tóparti iszapban még frissek az utolsó fürdés lábnyomai. Még hintázik a medencék vize, leng a szögre akasztott pecabot, és százezer diák sóhaja száll az égnek. Százezer diák sóhajában pedig egyetlen néma kiáltás: De kérem, még nyár van, még játék hív, még lobog a tábortűz, ez csak valami rémálom, félreértés, hogy itt kell ülni ebben az olajfesték-szagban. Tanár Úr, kérem, nem készültem, dehogy készültem, hiszen még szünidőnek kellene lenni, kérem, az egész valami rettenetes kalamajka, nem is kellene itt lenni...

De a tanárok vaskalapja alá nem hatol be holmi lenge sóhaj, még ha millióan sóhajtják is ugyanazt. Nekik csak algebra van, történelem, kémia, a nyáron ők nem képesek lazítani, csak várják a szeptembert, mint kövér pók a zsákmányát. Nem sietve, türelmesen, hiszen az idő majd visszatereli a szerterajzott kajla ifjakat. Ujjaik lassan dobolnak a naplókon, újabb és újabb másodperceket morzsolva le minden napból. Az első becsengetésnél pedig felveszik a fáradt és savanyú arckifejezést, ami egész évben álarcuk lesz majd: hagy lássák a tanoncok, milyen teher őket nevelni.

A gyerekek pedig megadóan magolnak, küzdenek a múló nyárban, de mikor a szünetek ötperces szabadsága cseng fülükben, csak mélázva ballagnak az iskolaudvaron. Szemükben a rab madarak vágya, szívükben a nyár édessége, gondolataik pedig az erdőszélen járnak, ahol már megszőtték harmatgyöngyös hálóikat a pókok, a végtelen csendben rikolt a szajkó, és lassan kerengve sárgult falevél hull a földre.

Pici, vékony gyermek hajol le érte, oly lassan, mintha nagyon beteg lenne. Testén átsejlik a fény, lába nyomán nem hull le a harmat sem. Lassan, mélázva emeli fel a levelet, ráncos szélét óvatosan simítja végig. Majd elengedi, hagy hulljon vissza a porba, ami már lassan hűl. A gyermek, aki százezer valódi gyermek gondolatából és emlékeiből született, a szeptember hűlő emlékeivel lassan múlik el maga is. Fáradtan hanyatlik el a kusza nádasok szélén, égkék szeméből könnycsepp gördül le. Cseppje ezer meg ezer könnycsepp lelke, és ezer meg ezer csepp követi az ólomszín égből. Kis, álmokból és vágyakból szőtt teste lassan enyészik el az esőben, miként az álmok is a kemény padokban.

A tájon, iskolákon, szíveken pedig színes, ködös álmokkal végigsimít az Ősz.

Kép forrása

Karácsony előtt néhány nappal meglátogattam öreganyámat.

Szokatlanul enyhe volt az idő aznap, súlyos felhőket hajszolt a déli szél, de csapadék nem hullott, csak néhány falevél, mely akkor esett le zörögve a lábam elé, amikor beléptem a kapun.

Bent a házban öreganyám a tüzet élesztgette, a hátáról alálógott nagy fekete kendője, melyet általában temetéseken viselt.

–Voltál valahol? —kérdeztem tőle, miután megöleltem.

–Ludmilla temetésén —mondta szűkszavúan.

–Ki volt Ludmilla? —kíváncsiskodtam, mert idegenül hangzott ez a név, nem emlékeztem, hogy valaha is hallottam volna róla. –Ő volta a cigányasszony, aki tenyérből jósolt?

–Nem. Ludmilla nem volt cigány, se jós, se semmi. Az emberek mindenféléket beszéltek róla, de én biztosan tudom, hogy ártatlan volt.

Most már végképp nem értettem öreganyám szavait, összezavarodtam, ezért megkértem mondjon el mindent Ludmilláról.

A kályhában a parázs időközben meggyulladt és beleharapott egy fába, melynek lángja megvilágította a sötét szobát. Öreganyám nem szerette égetni a villanyt, annál inkább gyertyákat, mécseseket. Most is ezeknek fényénél öntött teát mindkettőnknek, majd előkerült az áfonyás pite, ami nála mindig volt, ha jöttem, és karosszékébe süppedve mesélni kezdett.

Ludmilla januárban került a faluba, nem tudni honnét jött. Zárkózott nő volt és gyönyörű, legalább is a férfiak szerint. Én nem találtam a külsejében semmi rendkívülit, rövid, fekete haja volt, borostyánszínű nagy szemei, a bőre fehér, orcája rózsás, termete átlagos, de volt benne valami. Ezt nem tudom elmagyarázni, mert ezt érezni kellett, és aki a közelében volt érezte is. Emlékszem, amikor először találkoztunk a pataknál.

Mindketten gyógyfüveket gyűjtöttünk, amikor megláttam őt, szinte rátapadt a tekintetem, úgy vonzott, mint a mágnes. Köszöntött, én vissza köszöntem, azután bemutatkoztam neki, de ő csak a nevét mondta. Másodszor a templomban láttam, illetve hallottam. Ekkor kezdődött el valami, amit a faluban boszorkányságnak neveztek.

Ludmilla énekelt, persze nem egyedül, hanem együtt a tömeggel, de a hangja életre kelt és mindent betöltött, a férfiakat megbabonázta.

A farsangi bálon, ahol az egész falu jelen volt, azt vettem észre, hogy a férfiak keresik Ludmilla társaságát, noha ő sem megjelenésében sem viselkedésében nem volt csábító.

Pár hét múlva Veres Jolánt kisírt szemekkel látta valaki bemenni Ludmilla házába, ebből aztán elindult a szóbeszéd, hogy Jolán férje, István félrelépett a szirénnel, mert ettől kezdve csak így emlegették Ludmillát.

Valami alapja lehetett a szóbeszédnek, hisz magam is láttam, hogy István a farsangi bálon gyakran oda ült Ludmilla mellé, aki barátságos beszélgetésbe elegyedett vele, egyszer még táncoltak is. Állítólag attól fogva a férfinak nem volt sem éjjele, sem nappala. Idegesen járkált fel-alá, nem tudott se enni se dolgozni, eközben pedig egyre gorombábban bánt Jolánnal. Jolán ekkor felkeresett engem, mint a falu füvesasszonyát, adjak neki valami főzetet, hogy az ura megszabaduljon a szirén kötelékéből, mert bizonyos volt abban, hogy ez áll a háttérben.

–Miből gondolod, hogy Ludmilla minden bajotoknak az oka? — kérdeztem.

–Margit néni, hiszen ismer minket, tudja milyen nagy volt a szerelmünk, hiszen Margit néni hozott össze bennünket —tört ki könnyekbe a fiatalasszony.

Igaza volt, mert régebben csináltam néhány szerelmi kötést, de csak olyan esetekben, ahol láttam, hogy a felek összeillenek és esély van egy boldog kapcsolatra. Ilyennek tűnt akkor az István és Jolán között kezdődő vonzalom, én csak rásegítettem. Éreztem, hogy Jolán azt várja tőlem, mentsem meg a házasságát, én azonban sehogy se tudtam Ludmillát okolni a történtek miatt, ezért azt tanácsoltam, menjen el hozzá, beszéljen vele.

–Mi lett azután? —fokozódott a kíváncsiságom, mert egy baljós szerelmi viszony kezdetét véltem felfedezni öreganyám elbeszéléséből.

–Tragédia. István egyre soványabb lett, majd ágynak esett és meghalt —folytatta öreganyám, akin láttam, hogy nagyon megrázták az események.

–A temetésre Ludmilla is eljött. Távol állt meg, távol a gyászoló tömegtől, de a hangja elért a sírig. Szívszaggatóan énekelte „körül vettek engem a halál félelmei” kezdetű gyászindulót. Jolánt a bánat szerencsére érzéketlenné tette minden kívülálló hatással szemben, a tömeg azonban felhördült.

–Hogy merészeli? —súgtak össze többen is.

Elejét akartam venni a kitörni készülő botránynak, ezért odamentem Ludmillához és felajánlottam, hogy haza kísérem.

Karon fogva vezettem, mert szinte tántorgott, otthon aztán leroskadt a díványra és percekig csak zokogott. Ezalatt készítettem neki egy gyógyteát, megitattam vele, miután kissé megnyugodott beszélni kezdett.

–Margit néni tudja-e ki vagyok? —kérdezte nagy szemeit rám függesztve.

–Te vagy Ludmilla, egy gyenge, magányos asszony —válaszoltam.

–Nem. Én egy démon vagyok —emelte fel a hangját.

–A démonok nem ilyenek —mosolyodtam el.

–Mindenki meghal, akit szeretek —zokogott fel, majd folytatta. –Nem akarom a szerelmet, én nem. Folyton menekülök, rejtőzködök, de mégis megtalál, a férfiak belém szeretnek, aztán…

–Mi volt közted és István között?

–Azt mondta, a hangom csábította el. Azt is mondta, hogy meglátta a lelkem, csukott szemmel, mert engem csukott szemmel kell hallgatni. Olyan gyönyörű volt, amit mondott. Így még nem beszélt hozzám senki, és fázott a szívem egyedül. Úgy-e az még nem baj, ha vágyik az ember a szerelemre?

–Az nem baj —vigasztaltam, —bizonyára nem tudtad, hogy Istvánnak felesége van.

–De tudtam, csak azt nem, hogy az mit jelent. Gondoltam, ha énekelek, nem teszek azzal semmi rosszat. Sokszor órákon át énekeltünk együtt, egymás lelkét simogattuk a dallal, aztán beszélgettünk, más nem történt köztünk.

–Elhiszem —szólaltam meg elgondolkodva. –István veled valami olyat élt át, ami a házastársak között szokatlan. Őket lekötik a hétköznap gondjai, egész nap terheket cipelnek, estére elfáradnak és már nincs kedvük egymáshoz. Te nem akartad, mégis magadhoz láncoltad Istvánt azzal, hogy melletted megnyílt egy új dimenziója a szerelemnek. Ez veszélyes dolog, Ádám és Éva is boldogok voltak, amíg meg nem ízlelték a tiltott gyümölcsöt. Az emberek általában boldogan leélik egymással az életüket, amíg elhiszik, hogy ők egymásnak a legjobbak.

–Mit tegyek Margit néni? Mindez nem azért történt, mert így akartam volna. A hangom az oka mindennek? Ha így van, elnémulok —mondta és az arca olyan mély fájdalomról tanúskodott, hogy beleborzongtam.

–Többé nem hallottátok énekelni? —kérdeztem és a szívem összeszorult.

–Így van. Ludmilla hallgatott a templomban, de az utcán is úgy járt-kelt mintha valóban megnémult volna, ez aztán újabb szóbeszédre adott okot. Sokan állították, hogy az orvosra is kivetette hálóját, pedig szerintem azért látták ott olyan gyakran, mert a lelkiállapota miatt megromlott az egészsége.

–Azért halt meg, mert beteg volt? —szólaltam meg csalódottan, mert valami rémtörténetbe illő befejezésre számítottam.

Öreganyám lehajtotta a fejét és titokban letörölt néhány arcán legördülő könnycseppet.

–Úgy halt meg, mint a középkorban a boszorkányok, pedig nem volt az. Elégett a szerelem máglyáján, mert féltékenység szülte gyűlöletből valaki vagy valakik rágyújtották a házat.

A döbbenettől nem jutottam szóhoz, pedig azzal a szándékkal jöttem el öreganyámhoz karácsony előtt, hogy elhívjam az adventi hangversenyemre, ahol duettet énekelek egy férfival. Amíg nem ismertem Ludmilla történetét boldog voltam, boldog, mert énekesi pályám felfelé ívelt egy nős férfi mellett, akinek hangjára támaszkodva sokszor a csillagok közt jártam. Minden közös dalunkban együtt szárnyaltunk olyan magasságok felé, ahol csak felhők vannak és gyakran láttam magunkat gyermekként, amint felhőkön ülve a lábukat lógatjuk.

Nem tudtam, hogy ilyen is lehet a szerelem.

Képforrás

KATEGÓRIÁK

LEGNÉPSZERŰBBEK