Életkortól függetlenül a legtöbbünket elkap olykor az emlékek áradata. Kortárs verseinkben a nosztalgia, a múlt, és a tűnődés játszik kulcsszerepet.
Vaskó Ági
Múltölelő
Takaros kis ház volt hatvan éve,
vakított az oltott mészköténye,
fal tövében sárgalléros pócik
kérkedett, hogy fénnyel takaródzik,
s ha húsvétra fakult pirosabbja,
szorgos kéz meszelte csinosabbra.
Tündértánctól ragyogott az ablak,
horgolt függöny rojtjai csillantak,
s mikor jött a csendes léptű éjjel,
mennybolt mesélt, ezer csillagképpel.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
aranynád font süveget fejére,
jó anyaként védte télen, nyáron,
gúzskötését tűrve a nádszálon.
Bársonymoha jelzett, hol van észak,
s mi, vonyogóval lehúztuk játéknak.
Mily erős volt, e nádtető télen,
álmában sem lehetett törékeny,
zokszó nélkül tartotta hóterhét,
mint konyha priccs a ráterített csergét.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
októbertől füstölgő kéménye
a hidegben dölyfös grófot játszott,
semmittevőn hátradőlt, s pipázott.
Ha megenyhült odakünn a zord tél,
nádszálakon könnyezett a hólé,
a szél csókja cseppenként faragta –
hidegnyelű üvegkard alakra.
S mi nem voltunk egy percig sem restek,
levertük, ha maguktól nem estek.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
az egy utcányi, Alsóhegy tövébe’,
parolázott léckerítés jobbja,
figyelve a kedves szomszédokra.
De az idő mély sebeket ejtett…
vert faláról a mész rég lepergett,
bodza nőtte be a döngölt gádort,
s az elmúlás vesztőhelyet ácsolt.
Győztes lett a múltölő enyészet,
de lábnyomán újra hajt az élet!
Vincze Andrea Viktória
Csend
...öreg karosszékébe
telepszik
a tükörcsontú csend,
lába mellé guggol
a lassan mozgó idő,
reszkető
hajnal-ruhába
öltözik a fény,
s bíbor köntöst terít a tájra
az emlékezet.
Elérkezett végül
a lassú ébredés,
mosolyt csókol
minden haldokló sziromra
a reggel,
csak az őszirózsák
suttognak álmosan
a szelekkel,
s fejüket lehajtva
sírnak harmatot
a bánat-barna
sárba.
Hiába nyílik meg az ég,
s remegve hintenek
új remény-fátylakat
a felhők,
keserű könnyeket
ereszt ki magából
a képzelet,
nem repül
madárszárnyon felém
a valóra-váltó álom,
s a végtelen, üres tér
újra
önmagába temet...
Lelkes Miklós
Vers egykori pöttömkénknek
(Rusovszki Szilviának 2017)
A Pilis, igen! Fény-, s Árnyország szárnya
suhant, s – mint írtad – szinte Himalája
volt nekünk a hegy, amely messze nézett.
Homlokán kék ragyogtatott fehéret…
Ó, kis Költőnő! Verseiden akkor
mesék ámultak: sárkányos lovagkor
hajolt föléjük, s forgatták az álmot
itt is, ott is égszín katángvirágok.
Ösvények vittek és ösvények hoztak,
lengett léginge lepkés illatoknak,
madár idő röppent át nyárról nyárra,
lobbant pipacs merész láng-boldogsága,
majd tó ringatott ide-oda nádast,
s elszenderült harangszavas vasárnap..
Közben Nagymamád főzte az ebédet
a telken, hol kört írt le darázsének,
főzte és kész lett, meg is jöttünk délre,
csábításra is: gulyáslevesére..
Volt tükörben akkori arcod látom.
Mint csillogott a csend a csigacsápon,
mily kedvesen! Mily más világban éltünk!
Volt tükörben akkori álomlétünk..
Kisgyermekként mint szeretted a telket,
tájat, estét, ha csillagok remegtek,
vagy a hajnalt, ha piros hangok jöttek!
Az emlék gyakran olyan: tükrös könnycsepp,
kis gömb, de rajta mégis végtelenség
rejti s mutatja az embert, – a lelkét..
Gősi Vali
Tükre lennék
Tükre lennék tiszta mosolyoknak,
gyűjteném hosszan magamba a fényt,
visszacsillannék borús alkonyatban,
idézném a tavasz színét, melegét.
Ajkamon a hang hiába némulna,
a szememben bújó ősi csillogás
emlékként élne tűnt mosolyokban:
rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!
Féltve őrizném, végeérhetetlen,
vigyáznám végtelen, titkos rejteken
őseim kincseit, tiszta hagyatékát:
áhítatot ódon templomkerteken,
búcsúzó madarak éteri dalát,
míg örök hajnalra virrad a világ.
Kamarás Klára
Nosztalgia, Pécs
Mért keresném a régi arcokat
az utcán hömpölygő diákseregben…?
Az élet friss és mindig újuló,
a lelkünk az, hol a múlt árnya rebben.
Én visszamenni többé nem tudok,
ott már a levegő is rég megváltozott…
Csak ódon házak, lombos fák sora
és templomok hűs tömjénillata
idézne titkolt, égő vágyakat,
vagy sörhabjával tán a Tettye várna…
Romok között hősök kísértő árnya
még ott lebeg… de mindhiába várnám
a sárga, pécsi villamost, csak árván
állnék a tündöklő, tavaszi fényben,
csak állnék… várnék… mint valaha régen…
Nem hűtlenül, mert szeretem, szerettem
a várost, ahol életre születtem.
Ezer kakukknak édes otthona,
én hívő és hitetlen, mostoha
gyermeke, akit, lám, kitaszított,
most üzenem: Még nem vagyok halott.
A büszkeségem talán ostoba:
hová nem várnak, nem megyek soha.
Szépséges anyám, kedves városom,
maradj álmom, ha nem vagy otthonom…!
Hajnal Éva
néha álmodom
néha álmodom
ilyenkor
sárba pottyant csillagokat szedegetek
letisztogatom róluk a valóság szöveteit
és sorba rendezem mind
felszisszenő fűszálakat fésülgetek
visszarakosgatom a leveleket a fákra
vagy
visszahajtogatom őket a levélrügyekbe
máskor a fák véredényeibe pakolgatom mindahányat
ahol még csak emlék volt valamennyi
ilyenkor fényből szőtt tenyerem poros tócsákat tesz ragyogóvá
és ideálmodlak
éppen rétest sütsz
nagyvonalúan szeleteled hogy mindenkinek bőven jusson
ilyenkor
csupa illat az álmom
igazi nagymamaillat
Balogh Bea
Mama
Látom alakod,
amint felsejlik az est
köd-ruhája mélyén,
majd angyali mivoltában
égi édenbe reppen.
Mennybéli képek elmosódott kontúrja
fátyolos szemeim előtt látomásként dereng.
Lágyan csilingelő hangod foszlánya,
a lég bús szólamán
idők távlatából remeg
újra füleimbe.
Szívemben üvölt a keserűség,
szakadt köntösében csak áll mozdulatlan,
felejthetetlen lényed siratja.
Forró könny-zuhatagommal
pergő évek fájó sóhaján
ismét megidézlek.
Deres leheletével ma lelkünkbe
mart a hajnali gyász:
– már nem nevetsz
többé a Földön, Mama…
Damm József
Az első, akit nem felejtek
Emlékszem egy lányra,ki enyém volt talán.
Homályba vesző, édes-bús, borzongató.
Hallom hangját, látom szemét, oly csillogó.
A kelő hold halvány fénye játszik haján.
Gyöngy kacagása, az éjszaka varázsa,
megtörte ifjú férfi-szívem magányát.
Felcsigázta képzeletem önző vágyát:
enyém legyen e lány, más senki ne lássa!
De! De! Lássa mindenki! Az egész világ!
És tudja meg, hozzám tartozik e csodás
tünemény, szebb, mint a legragyogóbb virág!
Jaj, szívem! Csillapodj már te bolond! E kép
elillan, s mi marad? Marad az új magány,
s az emlék, mely ha felbukkan, szebb mint a szép!
Cs. Nagy László
Vértezetlenül
Felsérti tollam rozsdás vértemet,
a mindenség kúszik homlokomra,
a tűnő végtelenen vág eret,
csillagodból égig felrakódva
csak hagyom, hogy naponta kifosszon
emléked, szentséges ájulásig,
létemet csak remegve bitorlom,
mindig újraszül valami másik
tükörkép,verseken átkeverve,
míg feladják sejtjeim a harcot,
egyetlen ponttá szűkül az elme,
és pupillámra ráég az arcod,
elkezdhetem újra megfejteni,
képed végtelen dimenzióit,
míg végül nem marad, csak emberi
páncél, mi megint életre gyógyít.
Kovács Daniela
Jó volna
Jó volna, ha újra gyermek lehetnék,
lánghajammal megint játszhatna a szél,
Apám ölében oltalmat keresnék,
oda menekülnék, mikor szívem fél.
Oly jó volna, ha vissza tudnék menni,
oda, hol gyermeki emlékem cikáz,
múltam illata elönthetné megint,
akár beteget a forró esti láz.
Jó volna, ha újra gyermek lehetnék,
Apámra néznék, akár a múltban rég,
és hozzábújva suttognék, remegnék,
hogy az élet szép, ó, istenem, de szép...
Képforrások:
https://pixabay.com/hu/f%C3%A9nyk%C3%A9p-album-fot%C3%B3s-f%C3%A9nyk%C3%A9p%C3%A9sz-256889/
https://pixabay.com/hu/fa-term%C3%A9szet-t%C3%A9li-%C3%A9vad-a-sziluett-3361331/
https://pixabay.com/hu/dawn-fa-alkonyat-madarak-3358468/
https://pixabay.com/hu/hold-tengeri-telihold-2762111/
https://pixabay.com/hu/zseb%C3%B3ra-id%C5%91-homok-%C3%B3ra-sz%C3%A1mlap-3156771/
