“Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. […]
És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején.
Köszönet a nőknek, köszönet."
/Márai Sándor/
Minden Olvasónknak kellemes perceket kívánunk nőnapi versválogatásunkkal!
Gősi Vali
A nő
a nő ha anya
csak lét-dallamot dúdol
bársonyos ajkán
és altatódalára
gyermek s apa álmodik
B.Tomos Hajnal
Jegyzőkönyv
Ma verset írok,
asztalon már
papír és
tettrekész-toll
de előbb fölteszen
forrni a vizet,
aztán lassan leirom
a k-betűt –
csöngetnek:
megjött a gázszámla,
– hol lehet a tárca? –
bele kell kavarnom
közben,
(oda ne kozmáljon)
s a kaput újra
bezárom –
végre jöhet az e,
de sípol a kukta
és újra ugrok,
üzenetet küldök,
hogy nem érek rá,
ma költök:
(csak képzelem,
hogy most az (e) l következik)
takarékra teszem
a lángot
– hadd párolódjon –
kezemben végre toll
hát nem csodás?
újra írok:
estig befejezem
az első szótagot.
Nászta Katalin
Nőkről (nemcsak) nőknek
írjál a nőkről, mit éreznek
adnak-e szavukra
vagy kivéreznek
az első szóra
írd meg mit gondol az anya
a mostoha
s mint vélekedik
róla a fia
vagy az unoka
egy biztos
mint az egyszeregy
az életed csak egyszer élheted meg
nincs főpróba
s ha úgy érezted
elszúrtad nagyon
tudd, az volt
az utolsó alkalom
Gősi Vali
Vagyok
akár a Föld hátán
ütemre forgó évszakok
homokszem-létű ember
− gyermek anya és nő is −
úgy vagyok
voltam bár
májusra ébredő
szivárvány- létcsoda
lettem
a forduló idővel
ostoba
− perzselő nyári láz után
vacogó faágtól
titokban jajongva búcsúzó
− haldokló falevél
lapuló hant alatt
rég halott madarak
kísértetdala volt
könnyű altatóm
mozdultam kő alól
− didergőn kibújó hóvirág
hajoltam előre-hátra
süvítő szél dalára
− vajúdón táncoló barkaág
vagyok a fény
egy csillag mosolya
halálon túl is
örök anya
Barna Júlia
hétköznapi óda
– nők ötvenen túl –
szépek vagytok
kifakult szemetek kristálykékje
fény-zománca lepergett lakója béke
a gyöngyfogú nevetések elmaradtak valahol
de szívkarátokat szór mosolyotok
és őszi színeitek szépek mint a lombhullató fáké
amelyekben – túl a virágzás és a gyümölcsérlelés
lebegő másállapotain kiszáradó keringéssel –
felismerni vélitek magatokat
haldokló évszakok szívében éltek
de őrzitek a ragyogást
mint a régi házak festmények borok
az idő és a fény kettős sugárzása
műalkotást teremtett a vázlatból akik voltatok
erősek vagytok
hamuvár-szerelmetek felperzselt menedék
de üszkös romok közt is kiteleltek
a remény egyetlen magjából erdőket neveltek
szemetekben dacos főnix-fények gyúlnak
elégtek és mindennap újra megszülettek
kérve kéretlen segítő kéznek:
felépültök gyengéket védő vasvirág-kerítésnek
bátrak vagytok
rég feladtátok a reményt
hogy a dolgok maguktól rendeződnek
a gyávák óva intenek – nyerhetetlen csatákba mentek –
de ti nem hátrálok mindent mertek
és a győzelemhez lesz elég hitetek
gazdagok vagytok
a nincsetekből is mindig tudtok adni
és a lelketekben nőnek a szeretet
legszebb örökzöldjei
bölcsek vagytok
a csendet nem szaggatjátok ronggyá panasszal
nem pazarlódik a szó
hiányaitok szemébe néztek és tűnődve szóltok:
megvan mindenem – beosztjátok az időt és a pénzt
nem érdekelnek a nagy áron kapható semmiségek
veszteségeitek agyatokba vésődtek
mint a fizetési határidők
de alázatosak vagytok nem akartok mindig nyerni
kenyeretek és álmotok javát megettétek
a vágyakozás és a várakozás nyugtalansága
leülepedett a feleslegessé vált dolgok alján
végleg beköltöztök a mesétlen hétköznapokba
meghúzódtok a tennivalók zegzugaiban
bonyolult tudás domborítja agyatokban az idegsejteket
de kis körötökből becsvágy nem űz el:
létetek egykor veszélyes hullámokon rezgett
amit át- és túléltetek
most parti szikla vagytok mely érti már a tengert
igazak vagytok
a színlelés lehámlott rólatok mint viszkető nap-égés
a látszatokat elhessentitek a valótól
átláttok a hazugságokon
az igazság mint a hűlő láva
megszilárdult bennetek és felvette alakotokat
egyszerűek vagytok és helyénvalók
mint betűkön az ékezet
hiábavalóságok nem érintenek
mint akiket tévedhetetlen iránytű vezet
ösvényt vágtok a világ káoszában
és – mosolygó kariatidák –
tartjátok ha kell vállatokon a terheket
szabadok vagytok
magatokkal fizettetek érte
kinek is tartoznátok engedelmességgel?
a napokról lepattannak a kötelesség abroncsai
sohasem jött megállítani érdemes pillanat
de most engeditek hogy kápráztasson
a lét fájó tündöklése
békések vagytok
mint aki minden kérdésre
megnyugtató választ kapott
és ebben a végső világosságban
kívül-belül látja már a rendet
hagyjátok hogy a hullámok kisimuljanak
a csont-fákon a csontalma-emlékek
maradjanak vagy hulljanak
és ha váratlan vendégként a remény
kopogtat ti mindig beengeditek
távolodtok
apad a jövő a múlt aránya nő
úgy éltek mégis mintha sok holnap jönne még:
ha egymásba hanyatlanak az éjszakák
az idő túloldalára híd-méltósággal átíveltek
hiányotok mint délután az árnyék
észrevétlen nőni kezd.
Sógor Zsuzsa
Réten megyek
kislány vagyok, réten megyek,
felfelé a domboldalon,
a nyári nap követ,
illatos füvek között gyíkot látok,
igyekvő bogarak sietnek apró lábaikon,
vajon hová, gondolkodom, nem tudom,
de azt szeretném, ha családjuk lenne nekik is,
pirinkó házuk valahol,
bogárapu, bogáranyu, bogármese,
úgy döntök, ennek így kell lennie,
sárga virágok szirmát lebbenti most a szél,
sok-sok sárga virág, virágcsalád,
viráganyu, virágapu, virággyerekek,
igen, másként ez nem lehet,
én is most már hazamegyek,
anyukám vár, apukám vár
B.Tomos Hajnal
Szelfi balladásan
Milyen a múltad?
Körte ha hull
Súlyos-pépesen,
Mély már a kút,
Arcomat sohasem
Éri el.
Mivé nőttél?
Szálfává, nádszállá,
Derekat hajtóvá,
Asszonyi örömbe,
Játékos könnyekbe
Merülve, cérna,
Gyűszű varrja,
Bajba becsavarja,
Sebem kitakarja.
Mit próbáltál?
Rongyot, omló partot,
Léptek között alvó
Kuvasz-szakadékot,
Öröm ízét,álom sóját,
Soha be nem futók
Vesszőparipáját.
Mire vágysz?
Talán a hársfa neszére,
Alkonyatkor egy fapadon
Fellegek vérére.
Kránitz Laura
kérdések…
mennyi fény kell
az árnyék oldáshoz
a sötétben hány
ember sétál az álmokon
melyik történet a jó
a szép -vagy csak a megrázó
utcákba tévedünk
sétáltatjuk a múltat
kezünket összekulcsoljuk
de nem férünk el
egy kulcslyukban
társbérlet szobákra osztva
rálátunk a szomszédra
kialudt tüzeket szítunk
magunkat elviselni is alig bírjuk
a haladás iránya
mit változtat?
Barna Júlia
a nő mindenütt és sehol
pillantásoddal alakítod a környezeted
szeretetre inted
mérhetetlen a türelmed
magaddal viszed mindenhova az átlátható rendet
mindenből teremtesz valamit
érzéseidből házat menedéket szeretteidnek
erőd feszíted hogy jobb legyen minden
a terheket könnyedén felveszed leteszed
helyrezökkented a bárhol bármikor kibillent egyensúlyokat
a helyes vágányra állítod a kisiklott hétköznapokat
simogatásod lázat csillapít
a betegségekre tudod a gyógyírt
a kérdésekre a választ
a gondokra a megoldást
otthon vagy az állandó változásban is
hiszen te is változol
kitalálod magad a tegnapi történetből
a mai határidőkből
a váratlanokból és a véletlenekből
állandóan újratervezed
nem érsz rá megélni egyszeriséged titkod
mindenki akar tőled valamit
mindenütt vagy és sehol
mások vannak mindig
százfelé osztott
figyelmed fénylő fókuszában
Sógor Zsuzsa
Volna
az ég kékségét
az út kanyargó porát
a liliom hulló aranyát
nézhettük volna
a szél súlyos sóhaját
a folyó habzó moraját
a szavak megélt igazát
hallhattuk volna
a gyümölcs érett mézét
a tej meleg fehérségét
a kenyér élet-ízét
ízlelhettük volna
a gyapjú puhaságát
a kavics érdes testét
a bőr sima selymét
tapinthattuk volna
a szerelem erejét
a múló idő türelmét
a jövő fénylő reményét
érezhettük volna
B.Tomos Hajnal
A régi park
Volt egy időben,
Piros delelőben,
Egy viruló park,
Arcomnyi part.
Örömöm öntözte,
Gondosan gyöngyözte,
Földjét puhitottam,
Pírját ápolgattam.
Volt benne bimbó,
Pipacs mosolya,
Szemem ablakából
Kihajló ibolya.
Most csak bámulom
Tükörben az arcom,
Akárha álmodom,
A régi ápolt parkom.
Öreg árnyak alatt
Mint rövidlátó kócsag,
Baktatok lassan,
Hogy meg ne botoljak.
Veréb ingatja az ágat,
Maradékát szeli,
Legkarcsúbb nyírfámat,
A közöny levizeli.
Kránitz Laura
illuzórikus szóképek
a megvalósítás lépcsője
már nem reprodukál
széppé
elkopott utamat
hamvadt holnappá mérték
a hétköznapok
elnyüvő semmisége
egyengeti az új mércét
jogosan faggatja az ember
a dolgok miértjét
a válaszok
mint formabontó denevérek
állnak
mert nem bírták
hogy mindig lenéznek
és túl sokáig hibernáltak
az éjszaka csendjét
a reggel sem feledteti
Gősi Vali
Örök nőként
Ősz hajad ezüst felhővé lényegült,
könnyektől fátyolos ég-szemed tükörré,
törékeny tested kecses angyallá lett,
vigyáznak, óvnak örökbecsű szentek.
Megkoszorúzva arany-fény ágakkal
– vágyak kötelétől lágyan eloldozva –
ragyogsz örök nőként, gyönyörű Madonna,
őszülő árváid halhatatlan anyja!
Urbancsek Márta
Szárnyad rejtekében
Meztelen talpam méri a levegőt
ólmos álommá szenderülten.
Bársonykanapém nem vágyik szeretőt
szívem lepihent kimerülten.
Kicsorbult késem sebzi a lepedőd
csak kicsinyke résre feszülten.
Pislogó fényem fonja a lebegő
langy hiányodat, menekülten.
Mozdul a lélek, pedzi az epedő
atomjaimat sebesülten.
Lankadó szárnyam érzi a remegő
hangjegyeidet hegedűdben.
Barna Júlia
a láthatatlan lány
az idősíkok egymásba vetítődnek
kristálytükörnek emlék-temetőnek:
a kezdetekre visszanézve látom
lobogót lengetnek álmodó várfokok
a remélve rettegett jövőnek
a láthatatlan lánynak aki voltam
szürkévé alázottan nem tudok
a színekről számot adni
a remények és a kétségek
összeütköztek vagy kitértek egymásnak
ismeretlen középpontok körül
pörgetett a centrifugális erő
kicsapódtam messze lakhatatlan vidékekre:
azóta már átlábaltam
a felnőttkor tárgyilagos jelen idején
megérkeztem a múltat gyengeségből
torzító nosztalgia terméketlen tájaira
legbecsesebb emlékeimet
(bár értelmét ennek sem látom)
a fénytől is óvom
szétmállana mind a napvilágon:
fűtetlen szükséglakás a jelen
felette az ég jeltelen
az ágy kivet a tükör eltaszít
az vagyok aki nem akartam lenni
mit kezdjek ezzel az idegennel?
(az is idegen aki nem lehettem)
árnyékba csomagol az este az elmúlás jön szembe:
megbocsáthatom-e magamnak késve
– az idővonat ablakából nézve – az álmokat
és az álmoktól folyton távolodó valóságokat?
Sógor Zsuzsa
El nem mondhatom
Felébredtem,
s fölém hajolva
téged láttalak,
amint közelről
nézed arcomat.
Évek teltek el
talán, vagy csak
egy pillanat?
Azt kérdezted,
mondd, ki vagy?
Ki vagyok?
Neked már el
nem mondhatom.
A válasz szépsége a tiéd.
Már csak annyit segíthetek,
a legjobban akkor szerettelek.
Kozák Mari
Rég tudom…
(egyedül minden nő – magányos)
Már oly rég, olyan nagyon rég,
hogy fázom nélküled,
és arcom szürke eső mossa
ha a reggel lassan közeleg,
és fáradt karom öleli – magamat,
hisz ki is tehetné – te elhagysz…
aztán a napok is gonoszak
éjjel keresnek – átkoznak,
és megtépik hajam
arcomra ráncokat festenek,
ujjaimról az imák földre esnek
a szépek is elfelednek…
már oly rég, olyan nagyon rég,
hogy fázom nélküled
és takaróm lett csended,
lehet holnap magaddal viszed,
madarak dalát sem hallja szívem
halott léptedben fű sem terem…
…csak futnék előlem
hagynám mögöttem a fájt,
már oly rég, olyan nagyon rég,
tudom – nem vársz.
Urbancsek Márta
Hit
Törött térdeimen kötés
csak ülök szép derékszögben,
rám ruházott csended kevés
hiányod a téli ködben
szétporlik, már nem lényeges
dolgokat dobozba raktam,
így rólad már a tényleges
helyzetjelentésed kaptam
egy szó, egy jel, egy érintés
borítékon kívül hever
élek, nem kell a porhintés
rád gondolni már nem teher,
törött szívemen a kötés
csak ülök, de már lélek-zem
összeforr, mondta a Sebész
összeforr, csak higgy bennem!
B.Tomos Hajnal
Ha nem lett volna Éva
Hátrahagyva a betonvárost,
s benne az álmositó harangzúgást,
(szandál és fügelevél nélkül)
vasárnaponként elsétálhatnék
a tudás fájához,
megnézni, hogy állunk
az idei terméssel.
Persze a kígyóra ügyet sem vetnék:
semmi újat nem mondhat már.
Kránitz Laura
kísértő hangok
hezitáló létem
bizonytalan partján
keresem a túloldalát
csónakom ködbe vesző
utat keres az evező
mögöttem falakra
tapadt érzések
lemosnám róla
mert bánt a nézése
így nem halad semmi
érdemtelenné vált
a többet tenni
Kozák Mari
A hétköznap
(olykor az ünnep is hétköznappá lesz)
Szürke hétköznapot öltöztetek
színes - tiszta ruhába,
álmokat csomagolok,
és selyemszalaggal átkötve
teszem öreg komód aljára,
a pillanat kezét fogva,
még néhány percet rejtek
tenyerem mélyére,
hagyom az időt,
szaladjon tőlem
világnak végére.
Félős reggeleken
egy mosoly kérezkedik
ráncokkal barázdált
számszögletébe,
néhány könnycsepp felébred,
s gördülne a földre,
keltene életre
szépséges napokat,
hagyva magára
a megtépázott tegnapokat.
Míg öltöztetem
a szürke hétköznapot,
pergő könnyeim
asztalsarkán sorakozva
várnak a kézre,
hogy gyöngysorrá fűzze,
ám szökik a perc,
földön hallgat a pillanat,
kezembe’ szakadtan vár,
a színesbe öltözött hétköznap.
Barna Júlia
gondolatok egy fényképről
a naiv hitet hogy várt rám
és befogad a világ
úgy hordoztam a szememben
mint naptól kölcsönvett ragyogást
a kihűlt csillagok
úgy rímeltem minden örömre
mintha egyek lennénk már örökre
a tavaszban mindennel együtt rezegtem
álmomban minden lehettem
nem éltem csak könyököltem
lebegő légvárak ablakában
előre nem láthattam miként hasít
zuhanó testem sebet a levegőbe
igen ez volt az ártatlanság kora
tizennyolc éves voltam akkor
mesékben hívő jó és ostoba
mint beíratlan fehér lap
mely verset írni vagy rajzolni csábít
ilyen volt az arcom – bűnöktől tiszta
csak határtalan szeretet-
és tudásvágy tükröződött rajta
nem ismertem még erőmet és gyengeségemet
másokkal szemben és másokhoz viszonyítva
a barát-ellenség-felismerő radar
még nem működött bennem
még nem tudtam a hangsúlyokat hova tenni
nem tudtam hogy az élet örökös életveszély
a szív lehetetlen izgalmaival átjárt kockázat
meddő vágyakkal megfertőzve
lángjaikat lobogtató reményekkel beoltva
észre sem vettem hogy
a káprázatos színjátékok az eldobható hitek
és az egyszer-használatos eszmék korában élek
és nem sejtettem hogy a lét
zaklatott zajos ünnepére
milyen hamar jön
a megnyugtató halál
Kránitz Laura
hatások
odaadásom hangtalan
csenevész szólamok
ritkított koppanása
mint csupasz faágon
árva madár daloló
próbálkozása
ha nincs háttér
nem jut el a dallam
csak hallod
régen
mennyivel jobb volt
és a feltett lemez
csak forgott
körbe forgott…
Gősi Vali
Bájoló
– a nőhöz –
Érkezel
a hajnal üde illatával,
éjente megteremsz csillagragyogásban.
Álmomban meglelem mosolyod derűjét,
érzem ujjaidnak bársony érintését.
Ott vagy
a fűszálak sejtelmes táncában,
felöltöztetsz selymes napfény aranyával.
megbújsz a szivárvány tündöklő ívében,
megsimítasz minden szellő-érintéssel.
Feltűnsz
a nyári ég azúr-kék színében,
látlak a tengerek kék verőfényében,
Hallom a hangodat kövek csenddalában,
újjászületsz tavaszok rügyfakadásában.
Melegszem
mosolygó arcod derűjében,
fürdök az emlékek balzsamos ízében.
Szemed villanása csillagfényű lámpás,
hangod rezdülése gyönyörű szép áldás.
