Nyárba szökkenés



A nyár tüzében a költők belső lángjai is felloboghatnak.
Jelen válogatásban kortárs versíróink a legmelegebb évszaktól nyertek ihletést.


Kép forrása





Márffyné Horváth Henrietta
Nosztalgia


volt idő, amikor a nyár végtelennek tűnt
s forró aszfaltgőzben fuldokolva bűnt
követett el, aki a városban ragadt
s a kedve, akár cipője szurokba tapadt
bagótól bűzlő másodosztályú vonaton
dzsörzé ruháktól púpos csomagom
tetején ülve hangolódtam zakatolva magamra
s minden pórusommal a szabadságra, nem zavart ha
rajtam újra és újra keresztülléptek
a helyüket keresgélő idegen népek
és már akkor fonódtam ezernyi szállal
a tóhoz, kétheti sziesztával
áldott édes semmittevéssel töltött
kiutalt üdülés képe előttem tündöklött
a szürke, koszos vonatablak helyett
gyermek voltam még és önfeledt






Kránitz Laura
nehéz idők


forró a levegő
fojtogat a pára
az út már nem vonz
csak az érkezés valósága

sorsom megtapadt a múltban
egy pipacsvirág után nyúltam
szemem megpihent rajta
az élet egy nagy csapda

forró fojtó fülledt
egyfolytában lüktet
már nem csak fogalom
szó is mely bizalom

sorsom megtapadt a múltban
egy pipacsvirág után nyúltam
szemem megpihent rajta
az élet egy nagy csapda

csend ül a mezőn
elhal a létező
szirmokra simul a sóhaj
hová tűnt szívemből...






Ambrus József
Karma-fényben


Sűrű nyárba űz a kósza ösvény
titkos káprázatába bújtat
maradt szemedben egy kép talán?
légy nyugodt meggyötör a holnap
csak kőből legyen tiszta szíved
mert hirtelen támad a hajnal elő
amikor a lélek testté válik
és pokoli árnyat hoz nekem az erő
mert kővé dermed néhány szellem
mikor az éjszaka kizár az óra álmot üt
riadt a denevér az angyalok elégtek
csak árnyak fekszenek mindenütt
kihűlt naprendszerek tüzében
megnyugszik a homlok és a lélek
legyek minden nap új hódítója
ezer fokon égő karma reménynek
nincs színem a világ szavában
orkánok földi elemek játéka hajt
de álmodni őselemnek is szabad
amíg a lélek sósnak érzi a talajt.

Karma-vonal épül sejtelmesen
tompa jelek közé gombolom életünk
a pillanat kincseket dob szerte
egyik korból a másikba felettünk!





Jagos István Róbert
Hőség (Tízperces fájásoké a nap)


A mozdulatlan hőség mindent felolvaszt.
Apró tócsák párolognak a hajlatokból.
Volt egyszer szebb a nyár  de hol van?
Megrekedt a repedésekben valahol.

Vén nyomorékként hörög halált a hűtő.
Verejtékén pihegnek a megakadt percek.
Oly` messzinek tűnik a műtő,
s oly nehéznek azok az angyali terhek.

Percek, talán napok, ama pillanatok,
`melyben az ember akár végleg elmerül,
törnek elő ős-indulatok,
felforgatnak mindent ott mélyen, legbelül.

A sápadó falak csak olvadnak tovább.
Az Isten – úgy látszik  megint nagy tüzet rak.
Mi meg őrizzük kicsiny szobánk
szép titkait. Tízperces fájásoké a nap.





Pődör György
Megérint a nyár


Minden emlék kecses hattyúként száll,
semmi nem a régi, nincs ott folyó,
néha-néha felködlik egy évszám,
az Idő semmibe gurult golyó...

Vándorként a mindenségtől távol,
mégis érezve az űr illatát,
az ember már lépéseket számol,
a Végtelen még benne villan át.

Mint rigófütty a kozmikus csöndbe,
úgy nem illik hozzám a merengés,
ahogy leheveredek a zöldre,
tücsökké varázsol a teremtés.

Érzem, amikor megérint a nyár,
és kibomlik szívemből egy dallam,
az ég felé szavak pitypangja száll,
talán az sem baj, hogy leíratlan...


Kép forrása




Imre Flóra
A fűzfa


Megfürödtem arcom minden tavában.
S elindultak a sárga violák,
Mikor a kövek közt ő rámtalált:
Reggeledett, amikor rátaláltam.
Övé vagyok, mint fűzfáé a hajtás,
Nézzük egymást a víz felületén;
Szivárványos szitakötő a fény,
Ahogy táncol, s minden zöld árnyalat más.
Megnőtt a fényben a patak vidéke,
És az égre gyöngéden ráhajol.
Szárnysuhogás mögöttem valahol –
S lassan ringat a duplaszirmú béke.





Cs. Nagy László
Lassudan


Lassudan pergeti emlékeit a nyár,
gesztenyefákról csüng a barna titok.
A hulló lombon lélek-rezdülések,
apró halálba szálló, rozsdálló tegnapok.

A felhők keserű cseppeket sírnak,
tócsákban gyűlik múlása a nyárnak.
Illatok nehezülnek csontos ághegyeken
alig suhognak röpte madárszárnyak.

Ólálkodó ködkarikák szeme fénylik,
szusszanásnyit még felcsillan a tegnap.
Az avarban tavaszi zöldek alusznak
és őszbe sajnálja magát a holnap.





Nagy Ilona
Bolond világ…


Megint a zene, bús, méla dallam,
lelkemre mászik és nem ereszt,
megcibál, ahogy vihar a hajban
tincseket tép szét. – Hát hagyom ezt?

Hisz most is kacéran hív a zöldbe
egy vidám madárdal. – Jöjj velem!
Falevél ring és úgy forgat körbe
e bolond világ, hogy élvezem.

Ezer színével hasít a nyár ma,
csillog a patak, s a nagy folyó
kacagást sodor a túlsó partra
   mert belém bújik az „élnijó”.

Pomponos felhők rohannak szerte,
a szögletes máris szép kerek,
szomorúságomat leteperte
egy rakoncátlan verébsereg.

S hallik a zene. Ringató dallam,
körülölel, mint fűzfát a rét,
és belefészkel szívembe halkan…
 – mást nem akarok, csak élni még –




Megosztás:

0 megjegyzés