Kozák Mari: Tavaszt üzent a tegnap




Az órán a kismutató álmosan nyújtózott, próbálta visszahívni az álmokat, ám azok már messze jártak. Csend üldögélt az íróasztalsarkán, az ajtó előtt álldogált egy vékonyka pillanat, és a sarokban emlékek összeölelkezve múlatták az időt.
Odakint szél kergetett egy télről itt maradt gondolatot. Elbújt még a hóesés előtt a vén kőris gyökerei közt, és a meleg hó paplan alatt átaludta a telet. Reggel arra ébredt, hogy fényes kis sugarak simogatják az arcát, a szél fülébe sugdosva rázogatja vállát. Kicsit még nyújtózkodott, majd megigazította szakadt kabátkáját, térdére huzigálta színét vesztett szoknyáját, és kilesett a gyökerek közül.
Már nem emlékezett arra, hogy ki és mikor hagyta magára. Lehunyta szemét és maga elé hívta azt a késő őszi délutánt.
…még szokatlanul melegen sütött a nap a téren ácsorgó fákra. Néhányan már levetették színes ruhájukat – pőreségét szégyellte egy ifjú akác – de nem fáztak, a nap még nem rejtette el melegét, adott belőle a világnak.
Vidám kis bogarak szaladgáltak a pad karján, álmos katica botladozott a fű közt, és néhány veréb, arcát süttette a nappal.
A lány a padon ült, kezében egy könyvvel. Néha lapozott, máskor mutatóujja hegyével vezette a betűket a fehér lapon, de szemével minduntalan a távolt fürkészte.
Messze vidéken járt, szerelmet álmodott, egy már soha nem lehet életet.
A fiú nem jöhet, elvitte a tavasz és vele mentek, azok a szép álmok is. Lehunyt pillái alól gyöngykönnyek hulltak, kézfejére. Színesek és fehérek.
Az apró kis gondolat úgy érezte, hogy akkor veszett el, éppen abban a pillanatban, mikor az a fehér gyöngykönnycsepp aláhullott.
Most, hogy már tudta, megnyugodva döntötte hátát a vékonyka gyökérnek.
Rácsodálkozott a világra, oly régóta volt foglya a hó paplannak, oly sokáig élt sötétségben, hogy elfeledte a színeket, a szépséget, ami egykor körül vette.
Az első, amit hallott, a madarak éneke volt. Vagy tízen üldögéltek egy majdnem felöltözött fiatal akác karján – csodálkozott, miért van ilyen lengén öltözve – és hangos dalukkal hívogatták a tavaszt.
Néha elhallgattak, olyankor összeérintették csőrüket, kitárták szárnyuk, mintha repülni akarnának. Aztán csak maradtak az ágon és daloltak tovább.
Hallotta, ahogy a füvek lökdösik egymást, sietve igyekeznek a föl felé.
A tölgy, halk szókkal intette őket – nehogy letapossátok egymást – azok meg, fogadták bölcs szavát.
Odabent a szobában, még mindig az asztalsarkán üldögélt a csend.
A kismutató felébredt és ide-oda forgatta fejét. A fotelban gubbasztó sóhaj, már sokadjára próbált elcsendesedni, de valahogy nem sikerült neki.
Úgy érezte, ma mindenkivel tudatni kell bánatát.
Az emlékek a nagy ölelkezésben elfáradtak, egymásnak vetett vállal aludtak.
A függöny az ablakhoz szorította homlokát, és mesélt neki a tavasz érkezéséről, a hóvirágok illatáról és arról az aprócska madárról, aki szárnya alatt hordja a jókedvet.
Mindig nagyon izgatott volt ezeken a napokon. Színes rojtjai reggel óta nevetgéltek a párkányon üldögélő szélfiúval, és hiába kérlelte őket, azok nem figyeltek rá.
A szőnyeg szélén tébláboló kenyérmorzsa ijedten húzódott félre, nehogy a cipő, talpával találkozzon.
Kandallóban a parázs álomba szenderült, nem kellett lánggal égnie, a tavasz langy-meleget hozott magával.
Csend beköltözött a házba, az itt lakók szeretettel fogadták.
A gondolat némán ült a gyökerek közt, figyelte szél játékát azzal a vézna kis levéllel. Vén varjú bukdácsolt a kavicsokon, szárnyán a nála is öregebb idő pihent, csőrében fehér tollpihét tartott.
Micsoda ellentét – csodálkozott a gondolat – fehér és fekete, ifjú és vén, majd egy fényes dolgot vett észre a földön és már meg is feledkezett a színekről.
Tavasz, mosolygós arccal érkezett. Fiatal volt és csodaszép. Hajába rózsaszirmok voltak fűzve, szoknyája alig takarta térdét. Ezerszínű kabátja zsebében a vidámság nevetgélt a jókedvvel. Néha, ki-kilestek, olyankor a kék szín szaladt fel egészen az égig. Egyszer szivárvánnyá lettek, és a tavasz átszaladt alatta.
Gondolat imádta a tavaszt. Emlékezett azokra a régi időkre, mikor még aprócska volt és nem hallott a bánatról, a bajról, a fájdalomról, arról a sötétségről, ami lassan-lassan ellepi az emberek házait.
Ma nem akart erre figyelni, ma a tavaszt akarta ünnepelni, ma szeretni akart mindent és mindenkit.
A lány, még mindig a padon ült. Ujjai közt szorongatott egy agyon nézett fényképet – azt az elmosódott arcot, már csak ő ismerte – és halk sóhajt küldött a messzeségbe.
Gondolat a lány vállára ült, és magához hívta a pillanatot – aki igyekezett is, nehogy dorgálást kapjon – majd kedvesen arcára simított. A lány szája sarkában egy mosoly bujkált, - félénk volt, csupán néhány napja született – remélte, hogy megmutathatja magát.
Emlékek érkeztek – sírósak, nevetősek, azokat az éveket ismerők, melyek akkor elvesztek annál a keresztútnál.
Tavasz dúdolni kezdett egy réges-régi altatódalt. A lány hallotta és tenyerébe rejtette arcát. Nem mozdult, nem akart találkozni a tavasszal.

...néha a mesék a legigazabb történetek.



padon felejtett pillanat

Megosztás:

0 megjegyzés